Még mindig szeretem. - ez az egyetlen gondolatom.
A másik oldalam viszont tudja, hogy vissza már nem kapom.
Már csak az emlékeim maradtak róla. Illatos, hosszú hajáról, gyönyörű ébenfekete szemeiről, melyekbe belevesztem. A közös képek, néhány emléktárgy, egy-egy ruhadarabja, ami nálam maradt. Reméltem, hogy majd egyszer visszajön értük, de nem tette.

Minden nap vártam. Azt hittem, ha majd lát a tévében, hall a rádióban, vagy olvas rólam az interneten, akkor majd hiányozni fogok neki, és meglátogat majd. Pedig minden dalban, szövegben, beszédben elrejettem egy kis üzenetet neki, amiről a rajongók azt gondolhatták, hogy nekik szól. Valójában nem. Mindent neki szántam. Az én egyetlenemnek.
Nem szabadott volna elengednem. Százszor is megbántam, ha nem többször. Egy pillanat hevében történt minden. Egy rossz szó, csattanás az arcomon, ígéretek, vallomások, tárgyak a földön, ruhák a bőröndben, zárt ajtók, magány. Magány, mely felemészt. Hiába vannak mellettem 9-en. 9 jó barát. Valamennyire segítettek elfelejtetni velem Őt, de teljesen soha nem tudnám. Túl nagy volt a láng.

Minden egy éve történt. Talán meg se ismerem Őt, ha Siwon nem akart volna annyira elvinni abba a bárba. Nem volt túl sok kedvem menni, de mivel a fiúk nem hagytak békén, ezért beadtam a derekamat. Hát, végül is megérte elmenni.
Leültünk egy asztalhoz, rendeltünk italt, és akkor megláttam a fiatal lányt a mellettünk lévő két személyes asztalnál. Egész este szemeztem vele. Távozás előtt megköszörültem a torkomat és odamentem hozzá. Az asztalra csaptam egy cetlit, melyen a telefonszámom volt. Még mielőtt bármit is tehettem volna, visszaadta. Értetlenül néztem rá.
Ő csak mosolygott és elment.
Idegesen nézegettem otthon a kis papírfecnit, amit zsebre vágtam a lepattintás után. Átnéztem még egyszer rajta a számokat, amiket ráfirkantottam, de helyette egy másik számot találtam. Az nem az enyém volt.
Annyira megörültem, hogy még aznap írtam neki egy SMS-t, melyben egy találkozót szerveztem.
Reagált is rá azonnal. Igent mondott.
Az volt életem talán egyik legboldogabb estéje.

A találkozás előtt feszengve és idegesen készülődtem. Egy órával a beszélt idő előtt már a helyszínen voltam és vártam rá. Eljött.
Az estét egy étterembe töltöttük. Kiderült számomra, hogy nagyon kedves és értelmes nő. Teljesen elrabolta a szívemet aznap. Mikor hazakísértem az ajtajuk előtt megkaptam életem első csókját. Nem bántam meg, hogy ennyit vártam vele. Ennek így kellett történnie.

Minden héten találkoztunk, még akkor is, ha nagyon szoros időbeosztottságom volt. Inkább lemondtam a fodrászt, csak vele lehessek pár órát.
Így ment ez egészen a szakításunkig.

De a legnagyobb élményem az mégis az volt, amikor egy éjszakára elmentünk Szöul egyik legnevezetesebb szállodájába. Túlfűtött erotika. Ennyi jellemezte.
Akkor és ott eldöntöttem, hogy Ő lesz a feleségem.
Már csak pár hónap, és eljutottam volna odáig, hogy tényleg megkérem a kezét. Nem érdekelt a többiek véleménye, hogy túl elhamarkodott, én akkor is azon a véleményen voltam. Aztán jött az a bizonyos dolog, az a fájdalmas pont, amikor elváltak útjaink.
Így nem valósult meg a lánykérés.

Hogy most hol van, és mit csinál, azt nem tudom. Nagy erőfeszítéseket kéne belefektetnem megtalálásába, de semmi időm sincs. Szívem azt diktálja, hagyjam a munkát, és keressem meg Őt, de agyam a helyes útra terelget.
Ha most meg is találnám, nem biztos, hogy visszafogadna. Miért is tenné?

- Yesung? Nem akarlak zavarni, de szeretnék neked mutatni valamit. - tör be az ajtómon Leeteuk megzavarva elmélkedésemben. - Úgy döntöttünk meglepünk valamivel, mert már kezdtük azt hinni, hogy végre megfeledkeztél róla, de most mégis visszazuhantál. Minket meg frusztrált, hogy szomorú vagy a napokban.
- Jaj, nem kellett volna srácok tényleg. Elfelejtettem volna egy pár napon belül, csak mostanában túl sok cucca került elő a szobámban, aztán feltörtek az emlékek. Lehet ki kéne dobálnom őket.
- Arra semmi szükséged öcskös. - lenyomja a bejárati kilincsét Shindong, és szép lassan kinyitja előttem az ajtót.
Az első, amit megpillantok, azok a könnyes szemek. Azok a szemek, melyek megnyugtattak. És most is azt teszik velem. Hirtelen elmúlik az a gyomorgörcs, ami már két hónapja gyötört.
- Szia. - remegő hangja vékony, elcsukló.
Meredten bámulom. Nem merek megmozdulni. Mi van, ha csak képzelődöm? Mi lenne, ha meg akarnám ölelni és eltűnne hirtelen, mint egy délibáb?
Helyettem cselekszik.
Ledobja táskáját a küszöbön és nekem szalad. Szorosan magához ölel, arcát mellkasomba fúrja.
- Annyira sajnálom. - pityereg.
Kezeim gyengéden megérintik csontos hátát, és lassan simogatni kezdem. Beleszagolok hajába, illata még mindig ugyanolyan.
Elérzékenyülök.
- Nem, semmi gond. - ennyit tudok csak kinyögni. Se többet, se kevesebbet.
- Yesung! Nagyon szeretlek.
- Én is macim. - suttogom fülébe. - Soha, soha, de soha többet nem engedlek el. Megértetted?
Hevesen bólogat.
- Srácok, ti meg dögöljetek meg. - mondom nevetgélve könnyekkel az arcomon.

- Yesung? Nem akarlak zavarni, de mennünk kéne. Ma fellépésünk lesz. - nyit be Leeteuk. - Jaj, ne haragudj, azt hittem ébren vagy.
- Nem, semmi gond. - kómásan megvakarom a fejemet. - Mindjárt indulok, csak adjatok 10 percet.
- Rendben. - egyedül hagy.
Már megint ezt álmodtam. Bele kéne már törődnöm, hogy soha nem fog visszatérni!
Megnézem az éjjeli szekrényemen a fotót, amelyiken együtt vagyunk Jeju sziget egyik leghíresebb sziklája előtt.
Elmosolyodom.
- Találkozunk mi még valaha? - visszateszem a szekrényre a képet és felkelek az ágyamból.
- Remélem még igen. - válaszolok magamnak.
Szomorkásan bebattyogok a fürdőbe, és nekiállok rendbe szedni arcomat. A tükörben piros csíkokat vélek felfedezni rajta. Hát tényleg sírtam.
Miket tesz velem ez a lány...