(érdemes mellé hallgatni :3) 

Ő becsukja az ajtót, így magamra maradtam a folyosón.

       Magányosan, egy esernyővel a kezembe elsétálok a lépcsőig. Ott egy pillanatra megállok, hogy kistáskámból előkotorjam telefonomat, és a fülhallgatómat. Csatlakoztatom a fehér zsinórt a készülékhez, s lassan elindulok. A két kis cseresznyét formáló fülest belehelyezem kagylómba, majd nekiesek a több száz album közül kiválasztani a hangulatomhoz illőt.

        Észre se vettem, hogy már leértem a földszintre. Csak akkor eszméltem fel, mikor egy hatalmasat léptem, de a lábam hamarabb érte a talajt, mint az eddig. Hirtelen össze is rezzentem meglepődöttségemben. Utálom ezt az érzést. Pont olyan rossz, mint amikor álmomban zuhanok.

        Tovább megyek, majd befordulok a sarkon, s megnyomom a kapu kinyitására alkalmas kapcsolót. Egy riasztószerű hang jelzi, hogy a kapu kinyitásra kész. Gyorsan megragadom a fémet, s egy határozott mozdulattal magam felé rántom. A rács sikeresen kitárult előttem, én pedig kimentem rajta.

Megint megállok egy pillanatra, mert végre rátalálok a keresett albumra. B1A4 - In The Wind.

Tökéletesen illik a melankolikus ábrázatomhoz, s a mocsok időhöz egyaránt.

Esernyőmet kibontom, mert nem merek nekiesni a menetnek egy kis kapucnival. Az ehhez az időjáráshoz már kevés lesz. Alig 2 perc alatt bőrig áznék. Így hát szétnyitom az ernyőt, s fejem fölé emelem.

Elindulok jobbra a szűk kis utcában. Egyetlen egy férfi sétál velem szembe, de különben néma autók uralnák a környéket.

      Egészen közel van már a férfi. Akaratlanul is elkezdem méregetni, ahogy az emberek azt általában tenni szokták. Azon kívül, hogy arcából alig láttam valamit, egy fiatalemberről lehet szó.

Annyira kíváncsi vagyok, hogy milyen az arca, de attól félek, ezt már sosem fogom megtudni.

Elhagyom az utcát, és befordulok egy, a már sokkal forgalmasabb elágazásába.

A Csinos nevű kiülős kocsma már ilyenkor is nagyon hívogatóan csalja be fiatal vevőit.

Egy ismerős arc éppen akkor lép be három másik lánnyal a vendéglőbe, amikor elhaladok a bejárata mellett.

A fiú vet rám egy pillantást, de még csak köszönésre sem méltat. Régen volt már, és nem is túl emlékezetes dolog, ahogy mi futólag bemutatkoztunk egymásnak. Lehet nem is tudja már, ki vagyok. Viszont én nehezen felejtek, főleg arcokat és neveket.

Megálljt parancsolok magamnak a zebránál. Egy fehér Mercedes áll meg, és a nő kedvesen int, hogy nyugodtan elhagyhatom a járdát.

Megint leállok a gyaloglással, ahogy elérem a betonszigetet. Ezúttal egy piros Suzuki sofőrre enged át.

Végre megérkezem a buszmegállóba.

Az esernyőt összecsukom, és leülök a rácsos, rozoga padra a fedett rész alatt.

Megkönnyebbülten veszem le a szememet az órámról, hiszen nem késtem le a buszomat. Remélhetőleg pár perc, és előttem fog díszelegni egy új vágású tömegközlekedési eszköz.

         Egy darabig csak nézem az elsuhanó autókat, az esőt, majd ezt megunva előveszem a telefonomat, és meglesem rajta az újonnan lőtt selcákat, melyeket a barátnőmmel gyártottunk.

Az egyiken elkuncorodom, de hamar moderálom magamat, és körbenézek, hátha látta valaki, aki most bolondnak tart. De nem. Egy lélek sincsen az utcákon.

Kilépek a fotótárból, és unottan lapozgatni kezdem a főképernyőt. Azt is abbahagyom, nehogy így tegyem tönkre a telefonomat. Inkább megtekintem, hátha jön már a busz.

Jól hallottam, jön.

Felállok és a járda széléhez sietek. A rozoga busz megáll,és kinyitja előttem ajtóit.

Felmutatom a sofőrnek a bérletemet, de egy pillantást se vet rá. Biztos fáradt, így, az esti órákban. Én is ilyen lennék a helyében.

       Hátra megyek, hogy keressek ott egy helyet, de teljesen tele van. Csak egyetlen egy ülőhely szabad, egy kapucnis férfi mellett.

Habozok, végül mégis csak leülök mellé.

Nem néz rám, az ablak felé fordul, így nem adódik lehetőségem jobban felmérni, pedig iszonyat ismerős.

Végigpásztázom testét, s rájövök ki ez itt, mellettem. A fiú az utcáról, aki velem szembe jött.

Ez biztos ő.

Szívem gyorsabban ver az izgalomtól és a félelemtől. Megrémiszt a gyerek rejtelmessége.

Vajon azért ilyen, mert valami rejtegetnivalója van?

Talán gyilkos? Vagy pedofil? Esetleg beteg?

Meg akarom tudni, ki Ő.

A busz megáll.

Felszáll rá egy idős hölgy, és egyenest felém tart hatalmas és nehéz szatyraival.

Valamit tátog, de a zenétől nem hallom.

Kiveszem a fülhallgatót.

- Elnézést, elismételné? - kérdem meg udvariasan, rekedtes hangomon.

- Ne haragudj lányom, átadná a helyét? - ismétli meg.

- Oh, igen - nem szívesen, de elkezdek felállni. Ebben viszont megakadályoznak.

- Nem - mondja határozottan a fiú. Karját elém tartja, és visszalök vele a székre.

A hölgy kikerekedett szemekkel, sértődöttséggel az arcán továbbáll, hogy másoktól vegye át a széket. De annyira biztos nincs meglepődve a nő, mint én.

Ez mit jelentsen?

Homlok-ráncolva nézek a fiúra, aki most először viszonozza tekintetemet. Persze a fullcap így is félig takarja az arcát. Csak az orra, s az attól lejjebb található részek láthatóak.

Szavak nem hangoznak el többet, s Ő visszafordul az ablak felé megint.

Visszadugom a fülest, és felállok, hogy jelezzem leszállási szándékomat.

A busz újból megáll, kitárulnak az ajtók, én pedig végre elhagyom a járatot.

Kinyitom az esernyőt, és elindulok a már jól ismert utcákon.

Elégedett mosollyal gondolok vissza az előbbiekre, s arra, hogy végre sikerült leráznom az ijesztő srácot.

Mégis azt akarom, hogy itt legyen...

Tudni akarom, mi volt a szándéka azzal, hogy ott marasztaljon maga mellett.

Nem is nézett rám, így nem mondhatom azt, hogy bejöttem neki esetleg, és azért volt ilyen furcsa.

Hm... Azért jó lenne megtudni, hogy hívják - sóhajtok elszomorodottan.

Felnézek a fák lombjai közt az égre, ami sötét és felhős.

Egy esőcseppet figyelek, ahogy zuhan le a mélybe, s egyenest az előttem lévő pocsolyába csöppen, hullámokat keltve maga után.

      Egy eddig nem látott árnyék jelenik meg mellettem, betakarva a pocsolyára derülő utcalámpa fényét.

Kétségbeesek. Ki van közvetlen mögöttem?

Nem merem megnézni. Inkább eszeveszettül nekilendülök a futásnak, bár ebben az esernyő igen akadályoz. Ahogy csak tudom, kapkodva összecsukom és szúrósabb felét magam elé tartom, hátha meg tudom vele védeni magamat.

Hallom, ahogy hátam mögül is csattognak a tócsák, így még nagyobb tempóra kapcsolok. Talán így még sosem szedtem lábaimat.

Tüdőmet majd kiköpöm, de csak az vigasztal, hogy alig van vissza pár méter, s otthon vagyok.

Az esőben teljesen átázott mindenem, hajam arcomra tapad, sminkem már a bokámon folyik, s nem elég mindez, de még a könnyeim is kicsordulnak, hogy még nedvesebb legyek. Egyszerűen képtelen voltam visszatartani. Hihetetlenül félek.

Elérkezik az utolsó kanyar. Innentől már csak pár ház, s a kapunál vagyok.

Eszméletlen megkönnyebbülés lesz odaérni, és már a siker ízét érzem a számban, mikor hátrapillantok.

Nagyon közel van a srác, és egyre csak gyorsul.

Felkiáltok, de a dörgés zaja elnyomja erőtlen hangomat. Még egyszer megpróbálkozom.

- Kérlek, hagyjál békén! A házunk előtt nem bánthatsz - reményteljesen ordítom, ahogy csak kifér az összeszűkült torkomon.

Ő nem válaszol, csak fut utánam.

      - Már csak 1 méter - suttogom magamnak.

Megkapaszkodom a kerítésbe és elillan minden rémület. Végre otthon.

Vagy mégsem...

Megragadja a csuklómat, mire összerezzenek.

- Ne bánts! - bömbölöm. Gyengén a hideg földre rogyok, a fiú lába elé, és megállíthatatlanul zokogok.

Előre ittam a medve bőrére. Már nem menekülök. Most fognak megerőszakolni.

     A fiú sokkal lazábbra ereszti szorítását. Végig simítja a tenyeremet, majd megáll az ujjaimnál. Alig érzem érintését, épphogy csak hozzám ér. Egy kis erőt fejt ki az egész karomra. Ekkor rájövök, hogy azt szeretné, álljak fel.

Összeszedem magam, és engedelmeskedem akaratának.

Lehajtom fejem, nem merek eltakart arcára nézni.

- Hogy hívnak? - felbátorodva, bár még mindig remegő hangon megkérdezem tőle.

- És téged? - mély, és hamis hangja van. Olyan, mintha direkt eltorzítaná.

- Öhm... ___________. De nem válaszoltál a kér... - mutatóujját szám elé rakja.

Leveszi a kapucnit.

Még mindig nem látom az arcát.

- Ne haragudj, de még... - erősebben szorítja oda az ujját az ajkaimra.

Leveszi a fullcapjét is.

Eláll a lélegzetem. Szívem több ütemet is kihagy.

Nem hiszek a szememnek.

Ez, ez, ez tényleg lehetséges?

Nem, biztos csak álmodom.

- Meg akartalak lepni - elpirul. - Látom ez sikerült, csak nem úgy, ahogy szerettem volna eredetileg. Elnézést, ha megijesztettelek.

- Az nem kifejezés, te idióta - hatalmasat beleöklözöm mellkasába, mire hátratántorodik.

- Bocsánat - lesüti pilláit.

- Azt jól teszed.

Elerednek az örömkönnyeim.

- És hogy kerülsz ide?

- Leszereltem. Elfelejtetted volna a hazatértemet? Pedig eddig annyira izgatott voltál miatta.

- Nem, nem, dehogy. Csak mostanában amúgy is szétszórt vagyok és... - magyarázkodom feleslegesen. Leállok, kifújom magamat és végre szorosan magamhoz ölelem Baro nedves, mégis forró testét. - Elmondani nem tudom, mennyire rettentően hiányoztál.

Örömkönnyek mosódnak össze az arcomra verődő esővel.

Visszagondolok arra a szörnyű napra, amikor Baro bevonult, s az elkövetkezendő 2 évre, melyben teljes ürességet éreztem. Mától minden más lesz.

Az egész elpazarolt 2 évet bepótoljuk.

Baro belefúrja fejét nyakamba, s csókot lehel rá. Kiráz a hideg, pont mint első az alkalomnál.

      Tudtam, hogy ennyivel nem fogja beérni, s ajkaimra pályázik. Türelmetlenül rácsúsztatja puha száját ajkaimra. Ízlelgeti gyengéden, szopogatja felső részét, de ezzel sem elégedik meg. Több kell.

- Ne légy türelmetlen - sóhajtom.

- Két évet vártam erre. Szerintem elég türelmes voltam - és ezzel a mondattal betolakszik szájüregembe, hogy aztán nyelvünk találkozzanak, s vad játékba lendülhessenek.

Baro nekinyom a kerítésnek, teste hozzásimul az enyémhez. Kezei csípőmön állapodnak meg, míg én hátánál fonom össze karjaimat, hogy még közelebb érezzem magamhoz.

Kiveszi nyelvét, és levezető csókokkal, és puszikkal jutalmaz.

Szemeimbe pillant, majd egyenest az ablakomra téved tekintete. Valamin nagyon gondolkodik.

- Figyelj csak, a szüleid itthon vannak?

- Úgy tudom igen. Vagyis anya igen.

- Aish, akkor halkak leszünk - megpuszilja homlokomat.

Megdöbbenek.

- Azért álljon meg a menet. Erről nem volt szó - jegyzem meg.

- _________. Mégis meddig várjunk még vele? Annyira hiányoztál, és annyit gondoltam rád. A nap 24 órájában te lebegtél a szemem előtt. Álmaimat beédesítetted, edzéseimen célt tűztél elém. Én szeretném, és tudom, hogy te is. Anyukád megérti majd, ha esetleg rajta kapna, és amúgy is kedvel.

Annyira meggyőzően tud érvelni. Utálom, főleg azért, mert igaza van.

Nagyon akarom már én is.

Előveszem a kulcsot, hogy bemenjünk a kapun, majd a bejárati ajtón.

A lépcsőházban, miután becsuktam az ajtót, megperdültem tengelyem körül, és belefejeltem Baro mellkasába.

Kinevet, de közben kezei enyém után kutatnak. Megtalálja, s összekulcsolja őket.

Most, hogy végre nem esik ránk az eső, s teljes fényben vagyunk, jobban szemügyre veszem. Kicsit öregedett, de kifejezetten jól áll neki. És fogyott is.

- Nagyon szép vagy - suttogja. - Semmit nem változtál ez alatt az évek alatt. Csak szebb lettél.

- Te meg egyre szexibb testet öltesz - kuncogom.

- ________. Nagyon szeretlek.

Szívem először ver pontosan ugyanolyan ütemben azóta, mióta utoljára mondta ezt nekem a reptéren.

- Én is szeretlek - csenek tőle egy szájra puszit, és elbújtatom előle szégyenlős arcomat a kulcscsontjába.

Reggel van.

Valami nem stimmel. Meleg, és emberi bőrhöz hasonlító párna van a tenyerem alatt.

Kinyitom résnyire a szemeimet.

Baro az.

Tehát mégsem álmodtam. Itt van, hús-vér emberként szuszog halkan, s még gyönyörű álmaiban úszkál.

Hirtelen eszembe jut, hogy amit én álomnak véltem, abban mire is akart rávenni Baro.

Hogy leellenőrizzem a dolgot, a takaró alá lesek.

Mindketten meztelenek vagyunk. Így hát ez is megtörtént. És valóban tökéletes első alkalom volt.

- Na, mi ez a kora reggeli leskelődés? - kel fel ülő pozícióba Baro.

- Ja, öh, semmi - elengedem a takarót.

-  Köszönöm az estét - csókot nyom az orcámra.

- Én is élveztem. Külön köszönöm, hogy gyengéd voltál hozzám.

-  Ez csak természetes. Úgy kell vigyáznom rád, mint a szemem fényére. Még annál is jobban.

- Annyira örülök, hogy végre itthon vagy - nyakába ugrok, s visszaesünk a párnák közé.

-  Én is. Ígérem, mostantól sülve-főve együtt leszünk, míg a halál el nem választ.

-  S még azon is túl.

Mosolyogva ráfekszem teljes testemmel, és fejemet vállán pihentetem.

Bárcsak örökké tartana ez a pillanat, mert akkor minden tökéletes lenne az életemben…