Amikor az ember fiatal korában a saját életére gondol, mindig nagyratörően, naivan azt hiszi, hogy az hosszú lesz és boldog, akkor is, ha a gyermekkora nehézkes életkörülmények között zajlott, és akkor is, amikor minden olyan felhőtlenül ment.

   Az én boldogságom abban rejlett, hogy valóra vált a legnagyobb álmom, mely nem más volt, minthogy énekesnő legyek. Négy másik lány mellé osztottak be, akik nálam sokkal tehetségesebbnek tűntek, és bár félénken üdvözöltem őket, hamar be kellett lássam, hogy közvetlen, kedves fiatalokról van szó, olyanokról, akik könnyen befogadtak maguk közé, hogy együtt küzdjünk meg a népszerűségért.

   2013. Februárján a díszletek rengetegében, a pompában találtam magamat Ashley-vel, vagyis a csapatunk összetartójával, Rise-al, a banda mosolygós tagjával, Sojungal és Zuny-val, a legfiatalabbikkal. Bár a kifulladás széléig hajszoltuk aznap magunkat, teljesen megérte. Büszkén hagytam el a forgatás helyét és vetettem magamat az ágyra a dormban. Bár mindannyian iszonyatosan fáradtak voltunk, mégis cseverésztünk a sötétben.

  Kora reggel keltett Ashley, hogy igyekezzünk gyakorolni, annak ellenére, hogy minden porcikánk visszakozott ez ellen. Már csak 3 nap volt a debütálásunkig. Addig más sem volt beiktatva az órarendünkbe, minthogy gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás.

Akkor azt hittem meghalok kimerültségben, de rá kellett jönnöm, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami még vár ránk. Egyetlen okom volt, hogy akkor ne adjam fel, és azok a lányok voltak. A lányok, akik szintén feladhatták volna, de nem tették. Egymásból nyertünk lendületet és erőt. „Csak még egyszer táncoljuk el!” – csengtek Ashley szavai a táncteremben, mely zihálások hadától volt hangos. A hideg padlón ültem törökülésben, amikor Rise keze kinyúlt felém. Felnéztem rá. Szemeiben égett a kitartás, mosolygott, mint mindig, bár izmai remegtek megállás nélkül. Belecsúsztattam tenyeremet kacsójába és segített felállni. A zene elindult, mi pedig beálltunk a helyünkre.

   Eljött A nap! A nap, mely izgalommal, de némi félelemmel töltött el. Az a bizonyos nap, amikor életemben először végre megcsillogtathatom a tudásomat. Megmutathatom a nagy közönségnek mire is vagyok képes ilyen fiatalon. Az álmaim kiteljesedtek a színpadon. Kinyíltak, mint a vízililiomok nappal. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezek a liliomok össze is csukódhatnak...

  

   Az első fanmeeting, ahol lelepleződött a nehéz munkák eredménye. Az eredmény teljességgel meglepett. Nem számítottam ekkora tömegre. Csak ültem a székemben és sorjában lepték el az asztalomat a Code#01 Bad Girl egyes példányai, hogy firkantsak bele egy autogramot, ami nekem nem jelentett semmit, de a kedves fanok olyan széles vigyorral hagyták el az asztalt, hogy azt öröm volt nézni. Némi ajándékkal is megleptek bennünket, amire végképp nem számítottam. Érzelmileg azon a napon hatódtam meg igazán. Már akkor elhatároztam, hogy bármi is lesz, örökre a fanoknak fogok élni és szeretni fogom őket ameddig a világ a világ.

   Fellépéseink sora kezdett apadni, lassan elcsendesedett a nagy Bumm! Iszonyatosan élveztük azokat a napokat. Kikapcsolódhattunk egy kicsit és végre, a sok gyakorlás helyett volt egy kis időnk magunkra is. Sőt, még a családra is. Rég nem láttam viszont a szüleimet, csak mobiltelefonon keresztül tudtunk minden nap pár szót beszélni. Sajnáltam, hogy nem volt rájuk elég időm, de minden nap megháláltam nekik, hogy engedték, hogy ezt a pályát válasszam magamnak, és hogy támogatnak mindenben, amit teszek. Azt is folyamatosan hangoztattam, hogy mennyire szeretem őket és mennyire hiányoznak. Számoltam vissza a napokat a találkozásunkig. Már csak 20 nap…10…2… Hittem benne, hogy hamar találkozom velük megint, de nem így lett. Eltelt egy év, és csak a monoton telefonbeszélgetések maradtak nekem. A vigaszt az nyújtotta, hogy rajtam kívül még több ezer idol is ugyanígy él.

  Azaz egy év szélsebesen telt el. Események sorozata követte a másikat. Gyakorlások, forgatások, fellépések, fanmeetingek, néhai pihenőnapok. Rendesen be voltunk táblázva.

Nem volt ez máshogy 2014. Szeptember 6.-án sem. Daegu-ban volt dolgunk. Aztán elindultunk hazafelé.

   A lányokkal  kimerültek voltunk, a manager-ünk sem volt igazán baráti hangulatban, így nagy csend ülepedett a kisbuszban. A rádióban játszott zenék igyekeztek javítani a hangulatot eredménytelenül.

Már egy jó ideje úton voltunk. Besötétedett és az eső is eleredt.

A pilláim elnehezedtek. A kedvenc kis plüssömet szorítottam. Elernyedtek az izmaim és az ölembe esett, majd elaludtam.

   Hatalmas robajra ébredtem és egy sikításra. Vérfagyasztóan átjárta testemet az a sikoly. Fel se fogtam mi történt. Pár másodperc volt az egész. A testem, mint egy rongybaba, előre vetődött és vissza, majd a fejemet ért nyomás egyre hatalmasodott. Lassan átjárta a bizsergés teljes lényemet. Nem értettem mi ez.

     Egyedül ébredtem. A fejem még mindig sajgott, de már jobban éreztem magamat.

- Rise? – szólítottam meg a barátnőmet, de nem érkezett válasz.

- Ashley? – erre sem.

- Zuny? Sojung?

Egyikre sem.

   Egy autóra lettem figyelmes. Közelebb mentem hozzá, hogy megszemléljem. Ismertem ezt az autót. Nagyon is. De nem ilyen állapotban... Mi történhetett itt?

  Az autópálya le volt zárva. Több mentő és rendőrautó, sőt, még tűzoltók is villogtak a sötétben. Rengeteg ember tevékenykedett az autó körül. Egy testet emeltek ki a volán mögül. A manager volt az. Megsérült. Mindenhol vér borította testét.

Pár perces szenvedés után felfeszítették a furgon hátsó ajtaját is, és további testek kerültek ki belőle. Az egyik Zuny volt. Zuny látszólag az eszméleténél volt, de olyan dermedt volt, mint egy hulla. A színe sem különbözött tőle. Egyik másik tűzoltó erős karjaiban Ashley került elő, akit rögtön rátettek egy hordágyra, hogy megvizsgálják.

Aztán jött Sojung. Sojungot nagyon csúnya sebek fedték. Alig lehetett ráismerni. Épphogy kivették, már tették is át a mentőautóba és elszáguldottak vele.

És akkor jött Rise. Ha valaki ismeri Rise-t, az tudja, hogy ez a lány egy percig sem hervasztotta le a mosolyát. Most azonban sehol nem volt az a gyönyörű, íves kanyarulat az ajkain. Elvesztek. Csak úgy csüngtek vörösen, vérrel itatva. Közeledni akartam felé, de nem tudtam. A lábaim az aszfaltba gyökereztek, amikor megláttam, hogy egy kar lóg ki a kocsiból, közvetlen a volán ülése mögül. Ismertem ezt a csuklót, ezeket a vézna, fehér ujjakat a halvány rózsaszín körömlakkal díszített körmökkel.

   Engem is kiemeltek. Ha eddig csúnyán néztek ki a többiek, akkor én egyenest ijesztő voltam. Az arcom ki sem látszott a töménytelen mennyiségű vértől. Mély lélegzetet kellett vegyek, hogy visszafojtsam a könnyeimet. Hirtelen szembesültem a valósággal. A valósággal, mely undorító módon elbánt velem, pedig én hittem Istenben. Minden nap imádkoztam hozzá és Jézushoz, hogy vigyázzon a családomra, a barátaimra és rám. És mégis… Itt vagyok egyedül, a családom, a barátaim pedig mind azt várják, hogy épségben hazatérjek, hogy egy év után végre találkozhassak velük Chuseok napján, ehelyett egy olyan hírrel csapják arcon őket, amire senki sem tudna felkészülni lelkileg.

  Álltam a tömegben. Mindenki feketében volt. Virágok borítottak mindent. Egy ajtón kihozták a koporsót, melyben testem hevert, közvetlen nyomában édesanyám, aki édesapámba kapaszkodva majdhogynem belefulladt a könnyeibe. Szívbemarkoló látvány volt. Sose láttam őt sírni. Soha. Életvidám, erős nő volt, a példaképemnek tekintettem. Viszont ebben a helyzetben megtört volt. Lelkem azt diktálta, hogy menjek oda hozzá és öleljem meg utoljára, még egyszer, jó szorosan. Bár megtehettem volna…

  Bár felnőhettem volna, bárcsak megtudhattam volna, hogy mire vihetem a hangommal, hogy ki lett volna a férjem, hogy milyen gyermeket szülni neki, hogy milyen az, ha az ember családot alapít és milyen az, amikor természetes úton, nyugalomban hal meg az ember… Mindezek már sosem derülnek ki, de az a 21 évem, melyet a Földön élhettem, bármennyire is volt nehéz és pörgős, minden ízében élveztem.

Rest In Peace EunB.