Elernyedt testem, melyet megviselt a tíz órás munka, a busz egy szakadt ülésén hevert, mint egy rongybaba. Már nem érdekelt az sem, hogy nőnemű vagyok, és nem lenne illendő ennyire széttárt lábakkal ülnöm nagyközönség előtt, egyszerűen így volt kényelmes. Jobb könyökömet az ablaknak támasztottam, öklömre nyomtam arcomat és úgy bámultam kifelé az ablakon. A látást nehezítette a szemerkélő eső, amely elhomályosította a képet. Az esőcseppek iramosan csordogáltak lefelé a busz üvegein, eltorzították a külvilágot. A cseppecskék felnagyították a külteret, a pára, ami kiült az ablakokra, pedig eltüntette az éles alakokat, színes foltokká mosta el őket.

   A hideg üveg kicsípte csupasz könyökömön a bőrt, így elrántottam azt. Megdörzsöltem, hogy visszanyerjem a testem melegét, majd lazán leengedtem magam mellé a karomat és a vállammal dőltem neki a busz ócska falának.

   Tenyeremet ráhelyeztem az üvegre és elmostam a párát róla, a kezem után áttetszővé vált az ablak, visszanyerte eredeti lényegét, vagyis hogy az ember átlásson rajta. A kis folton keresztül, amelyet magam teremtettem rajta, végre kileshettem és szembesülhettem azzal, hogy merre is járunk. Sajnos háttal ültem a buszra felszerelt kijelzőnek, ami írta a megállókat, a fülhallgatót pedig semmi áron se vettem volna ki a fülemből, hogy halhassam a bemondót. Sokkal kellemesebb volt kedvenc énekesemnek a hangja, mint a vékony hangú nőé, aki felelős volt a buszmegállók bemondásáért.

  Amint felvette az újabb utasait a 78-as járat, indultunk is tovább zötykölődve a kétsávos utcákban – már jócskán a város külső peremén jártunk.

  Egy öreg hölgy igyekezett leülni velem szembe, elég nehézkesen ment már neki, ezért a karomat nyújtottam felé, hogy tudjon mibe kapaszkodni. A nő készségesen elfogadta segítségemet és egy aranyos, ráncokat feltoló mosollyal jutalmazott meg.

- Köszönöm szépen kisasszony – szólalt meg rekedtes hangján a néni.

- Ugyan, nincs mit – viszonoztam vigyorát. Még egy pillanatig figyeltem őt, hogy biztosan kényelmesen elfér a vékony kis lábai között a hatalmas, kockás szatyor, amit még mindig rendezgetett, húzogatott maga felé. Nem szerette volna, hogy az én komfortzónámba lógjon a teli szatyor.

   Tekintetem az ablakra vándorolt, ahol már csak hűlt helye volt annak a foltnak, amit saját kezűleg mostam el tenyeremmel. Hiányzott, hogy nem láthattam megint, így újra megtettem a szükséges mozdulatot, amivel a pára összeállt vízzé és lesöpörhettem a cseppeket az üvegről. Nedves kezemet beletöröltem sötét farmernadrágomba, de pilláimat egy percre se vettem le a külvilágról.

  Egy hirdetőtábla nagyon is felkeltette az érdeklődésemet. A zuhogó eső miatt rosszabbul láttam a galaxisos háttérre rakott fehér betűket, ezért hunyorogva, ide-oda nyújtózkodva próbáltam kivenni a rajta álló szöveget: „ALIEN EXHIBITION”. Ez állt nagyobb betűmérettel a táblán. Alatta fel volt tüntetve a múzeum neve is és az utca, házszám. Sajnos túl gyorsan haladtunk el mellette, így nem teljesen tudtam végigolvasni.

   Abban viszont biztos voltam az utca név által, hogy már nincs messze a kiállítás. Meg szerettem volna látogatni, mert különös mód oda voltam a nem evilági létért és érdekeltek az olyan feljegyzések, amelyekben földönkívüliek észlelését taglalják. Lehet sokan naivnak hittek az érdekes rajongásom miatt, de én váltig állítom azt, hogy ebben az univerzumban nem lehetünk csak mi, emberek. Kell léteznie egy másik fajnak, vagy akár emberiségnek is egy másik bolygón.

   Biztosan léteznek odakint az űrben fejlettebb civilizációk is nálunk. Igaz, abban kételkedtem, hogy ezek az űrlények valaha is porig szeretnék égetni a Földünket, vagy meg szeretnék látogatni azt. Sokkal könnyebb nekik is, ha nincsenek zargatva általunk. Így is túl messzire mentünk azzal, hogy kiléptünk a Föld hatásköréből és már az azt körülvevő égitesteket kutatjuk.

  

   A busz hirtelen lefékezett, én pedig nem vártam tovább, felpattantam a helyemről és a tömeget követve belevetettem magamat az esőzésbe. Miután kikerülgettem az embereket, felhúztam a fekete esernyőmet és elindultam arra, amerre véltem a kiállítást.

   Lábam alatt tocsogott a víz, a tornacipőm kezdett beázni, így határozottabban siettem, nagyobb léptekkel.

     A kisüzletek sorjában követték egymást, nem is láttam mást, csak ruhabutikokat, étkezdéket és kocsmát egymás hegyén-hátán. Ezeket követve a macskaköves úton végre tágulni láttam az utcát és egy teret pillantottam meg, aminek egy-egy oldalán egy szökőkút állt, hangosan zubogott bennük a hatalmas víztömeg.

   Felcsillant a szemem, amikor kiértem a térre, mert a két kúttal szemben ott állt a robosztus méretű csillagászati Múzeum, melynek egyik oszlopán egy hatalmas függő ponyva hirdette az Alien Exhibition-t.

   Nagyon megörültem neki, így nem is várakoztam tovább, fellépdeltem azon a húsz lépcsőfokon, ami elnyúlt a múzeum előtt, majd elsétáltam a félelmet keltően hatalmas oszlopok mellett. A két fából faragott, nagy méreteket öltő ajtó tárva nyitva állt, lábam alatt fekete szőnyeg terült el a márvány járólapokon, amibe bele is húzkodtam a cipőm talpát. Az esernyőmet összehúztam és visszacsavartam, de nem tudtam elrakni, mert csurom víz volt, ezért a kezembe fogtam.

   Az előtérben jobbra sorakoztak a jegypénztárak, melyek most kongtak az ürességtől. Egyetlen egy ablak mögött ült egy idős hölgy, aki éppen reszelgette a körmét. Olyan volt, mintha fel se tűnt volna neki az érkezésem, nem vette le a tekintetét az ujjairól.

   Az ablak elé álltam és megköszörültem a torkomat, hogy felfigyeljen végre a jelenlétemre. Unottan emelte rám a tekintetét, s csak ennyit kérdezett: - Miben segíthetek? – A szájában még a tej is elaludt volna, olyan lassan beszélt.

- Egy felnőtt jegyet szeretnék a kiállításra – válaszoltam, miközben a táskámból kikerestem a pénztárcámat.

- Az ingyenes – mondta még mindig belassulva.

- Oh, értem. Köszönöm akkor – feleltem, meghajoltam a nő előtt és elindultam a nagy árkád túlsó végébe, ahol egy táblán ez állt: „The beginning of the Alien Exhibition”

   Igazán örültem, amiért ingyenes a kiállítás, de annak ellenére, hogy nem kellett érte fizetni, az első terembe nem volt sehol senki. Ez teljességgel meglepett. Hogy lehet az, hogy valamire nem jönnek el az emberek, ha egyszer nem kell fizetni érte?

   Megráztam rosszallásból a fejemet, majd az első monitor elé álltam, ahol egy felvételen Niel Armstrong szerepelt, amint kilépett elsőként a Hold felszínére. Alatta állt egy fekete tábla megdöntve, amelyen fehér betűkkel állt egy kisebb történet is. Ezen végigfutott a szemem, majd továbbálltam, hogy egy újabb táblát is elolvassak.

   Egyre gyűltek az érdekesebbnél érdekesebb információk az agyamba miközben rendkívül jól szórakoztam.

   A következő terem el volt sötétítve, zöld és bíbor színes lámpák mozogtak ide-oda, a fények és a zene egy különös misztikus külsőt kölcsönzött a teremnek. Itt bent állt egy fiatal srác, éppen egy vitrin mögött álló űrlény bábut vizslatott.

  Én is beálltam mellé, a szoba egyik legérdekesebb darabja volt ez, így nagyon felcsigázott a látványa. Előtte természetesen egy kis tábla is állt, amit külön fénnyel világítottak meg, hogy lássál is belőle valamit.

  A fiú is olvasni kezdte, rendkívül közel lépett hozzám, zakója ujja hozzáért alkaromhoz, így kicsit arrébb húzódtam.

  Őt láthatólag nem zavarta az én közelségem, csak a szöveget bújta, meg néha úgy éreztem, hogy rám sandít, de ezt nem mertem elkönyvelni valósnak.

- Ez nagyon érdekes – hümmögte.

- Igen, az – feleltem csodálattal, amint végigértem a szövegen.

- Téged mi szél hozott ide? Furcsa látni valami élőt is ezen a kiállításon, mert a biztonsági őrökön kívül még nem igazán láttam húsvér embert ezen a helyen. – nevetett.

- Hát, ami azt illeti a buszról láttam a hirdetést és felkeltette az érdeklődésemet. Lehet, hogy bogarasnak fogsz hinni, de nagyon érdekel az ilyesfajta téma – magyaráztam lelkesen, bár kicsit kínosan éreztem magamat. 

- Akár hiszed, akár nem, pár nappal ezelőtt engem is ugyanígy sodort ide a szél! – lelkendezett. – Én most vagyok itt másodszorra.

- Ó. Az szuper!

- Egyébként Taehyung vagyok – nyújtotta kezét a fiú, akinek most mertem csak igazán felmérni a külsejét. Kedves mosoly, sűrű, festett szőke haj egy kis vöröses árnyalattal, ragyogó szemek, vékonyabb, íves kis ajkak. A szemei hatalmasak, pupillája olyan végtelen, mint maga az űr. Megbabonázott.

- Megfognád a kezem végre? – Huncut kacajjal kísérte kérdését.

  Kiábrándítottak szavai a bambulásból és megráztam magamat. Azonnal belesimítottam meleg tenyerébe a sajátomat és ráztunk egyet rajta, majd elengedett. Sajnáltam, amiért ezt megtette, puha kezét még évekig is szívesen fogtam volna.

- Bocsánat – suttogtam.

- És téged hogy hívnak? – érdeklődött.

- Én Jiyu vagyok – motyogtam.

- Tessék? Bocsánat, csak nem hallottam a zenétől.

- Jiyu – feleltem kicsit hangosabban.

- Áh, értem. Tehát Jiyu, lenne kedved velem végignézni a kiállítást? – kérdezte hatalmas vigyorral az arcán Taehyung.

- Örömmel – reagáltam rá azonnal és viszonoztam mosolyát is.

- És te mit dolgozol? Vagy még tanulsz? – kérdezte, miközben a másik terem felé haladtunk. Itt a plafon tele volt kis, fényes égőkkel, úgy festett, mintha a csillagos ég alatt járkálnánk. Taehyung szemébe néztem, amiben szintén a csillagos ég ragyogott. Ezernél is több fehér kis csillagocska virított íriszeiben.

- D-dolgozom – feleltem dadogva. Nem teljesen voltam ott helyben lélekben.

- És mit?

- Egy étterembe szakácsnak. Te?

- Én űrhajós vagyok. – Megszeppentem erre, ezért gyorsan reagált. – Jaj, nem hittem, hogy el is hiszed. Nem vagyok az, dehogyis – legyintett és hangosan nevetett. Egy pillanat alatt elhalkult és közelebb hajolt a fülemhez. – Valójában az egyik galaktikus civilizáció küldött, hogy kiszipolyozzam az emberek agyát, de pszt, ez hatalmas titok!

  Ezen már belőlem is kitört a nevetés. Első reakcióm az volt, hogy ez az ember nem normális, de miközben rátekintettem és még mindig jóízűen kacagott saját magán, rájöttem, hogy ő egy iszonyat kedves és aranyos fiú.

- Ez volt az utolsó terem – sóhajtotta. Úgy éreztem ő sem akarja, hogy véget érjen a kis űrlény kalandunk. Öt termen keresztül csak beszélgettünk, néha rátekintettünk egy-egy plakátra, egy képernyőre, amelyen videók játszódtak le, de valahogy már nem érdekelt annyira a kiállítás, mint azelőtt. Taehyung sokkal érdekesebb volt bármelyik másik űrlénynél – elvégre ő is az!

- Kár. Jól szórakoztam – vallottam be neki.

- Én is. Igazán megismételhetnénk valamikor ezt az utat.

- Nincs ellenvetésem érte. Mondjuk holnap ugyanekkor itt, a főbejáratnál? – kérdeztem.

- Teljességgel megfelel hölgyem! Lenyűgözött társasága kegyednek – megragadta bal tenyeremet, kicsit kinyújtotta és pukedlizett előttem egyet, mint egy úriember. Ajkát hozzáérintette kézfejemhez és egy apró csókot pihegett rá. Arcom vérvörös lángokban égett, teljesen elszégyelltem magamat Taehyung előtt. Csak abban reménykedtem, hogy nem látta meg.

- Akkor viszlát, kisasszony – kezét felemelte maga mellé, kisujját és gyűrűs ujját összenyomta a mutatót és a középsőt is, és köztük egy rést hagyott. Ez amolyan Star Trekkes üdvözlés volt.

- Viszlát titkos alien! – Én is követtem az ő elköszönési stílusát.

  A múzeum kapujában egy utolsó pillantást vetettünk egymásra és elváltak útjaink. Hazáig végigmosolyogtam az utat a friss emlékek miatt. Taehyung nagyon fura és vicces szerzet, de mindenekelőtt rendkívül kedves és előzékeny. Türelmetlenül számoltam vissza az órákat a holnapi találkánkig, ahol talán még jobban megismerhetem ezt az agyszipolyozó földönkívülit.