A nappali kanapéján henyéltem. Órák óta nem csináltam mást, csak hallgattam a televíziót. Még mindig utáltam az érzést, hogy nem láthatom a képernyőt, de a fantáziám egyre élénkebbé vált, így viszonylag mindent el tudtam képzelni. Ez némelyest enyhített az űrön, amit nem tudtam betölteni a hangokkal.

  A fülem is kiéleződött. Egyre halkabb neszekre is felkaptam a fejemet. Még az olyanokra is, amiket szüleim nem észleltek. Így történt az is, hogy egyik este én figyelmeztettem anyáékat, hogy be akarnak törni a házba. Persze utólag az is kiderült, hogy csak az öcsém érkezett meg az iskolából.

  Na igen, az iskola… Ez az a hely, amit a balesetem óta meg se látogattam. Úgy döntöttem, hogy inkább feladom. Nem voltam hajlandó olyan iskolába járni, ahol fogyatékosként kezeltek volna és úgy is tekintettek volna rám. Nem. Azt szerettem volna, ha én is tökéletesen egyenrangú diák lehessek. Ez természetesen kizárt dolog volt. Nem láttam. Ilyen egyszerű. Pedig teljes értékű embert voltam én is.

  Ezáltal a barátaim többsége is csak ex-barátokká váltak. Nem hívtak, közösségi oldalakon nem tudtam még visszaírni nekik, mert a Braille írás tanulásával hadba álltam. Nem tetszett. Olyan furcsa volt az egész. Én látni akartam a betűket, nem tapintani. Mellesleg mindegyik karakternek egyéni volt a pontozása. Olyan más.

  Persze nem adhattam fel, különben soha a büdös életbe nem tudtam volna magamtól talpra állni a világban. Olvasás és írás nélkül az ember egy fabatkát se ér. Csak lassan haladtam vele, ennyi az egész.

  A legnagyobb pozitívum, amit magával rántott a vakságom, az az, hogy édesapámtól kaptam egy kutyát. Egy igazi vakvezető kutyát. Myunnak neveztem el, a nővérke után, aki oly gondosan ápolt ott, a kórházban. A Golden retriever fajtájú 2 éves szuka is olyan barátságos, kedves és segítőkész volt, mint maga a nővér. Innen ered a név.

  Myun egész álló nap velem volt, ha éppen otthon voltunk, akkor csak egy vékonyabb pórázzal a nyakában tartottam, de amikor az utcára kényszerültünk menni, egy vakoknak felszerelt hámot vetettem fel vele. Ezáltal nyújtott nekem biztos talpakat.

  Sose hittem volna, hogy egy kutya lehet ennyire okos is. Pedig erre a tévedésemre erősen rácáfolt Myun. Annyira megértett és óvott, mint egy önzetlen emberi lény. Rendkívüli természete volt. Ő volt az egyetlen társam, az igazi. Rajta kívül csak a családom volt és Hyemi, aki nem adta fel a barátságunkat vakságom ellenére sem. Bár neki lett pár hónapja barátja, így az utóbbi időben nem tudott annyi percet tölteni velem, mint azelőtt, de azért nem feledkezett meg rólam, és heti kétszer minimum benézett hozzám. Ez is bőven elég volt nekem.

  Ő persze rendszerességgel megpróbált rávenni arra, hogy menjek el vele, vagy vele és a barátjával ide, meg oda, mert jól érezném magamat biztosan, de mindig nemet mondtam rá. Féltem. Nem szerettem a nagyvilágba kilépni. A ház küszöbét átlépve minden olyan ismeretlen volt és hatalmas, na meg hangos. Nyüzsögtek odakint a nagyvárosban az emberek, nekem pedig esélyem se lett volna túlélni közöttük.

  Volt, hogy Myunnal kimentünk, hogy elmenjek az egyik bevásárlóközpont gyógyszertárjába, de félúton vissza kellett sétálnom, mert pánikrohamot kaptam az emberek zsibongó tömkelegébe.

  Ez a pánikroham dolog is azóta van csak. Előtte sose éreztem hasonlót. Egyszeriben összeszorult a gyomrom, ha kitört a roham és csak olyan gondolatok lepték el az agyamat, hogy itt fogok meghalni, most fognak elütni vagy agyon taposni.

  Ilyenkor Myun jelenléte se tudott megnyugtatni, pedig érezte rajtam a félelmet és próbált hozzám dörgölőzni, bújni.

  Még az volt a szerencse, hogy ez a roham nem volt gyakori esemény. Vagyis igyekeztem kerülni a tömeget. Magyarán mióta kiengedtek a kórházból – bő egy éve, itthon töltöttem az időm nagy részét. Be voltam punnyadva.

  A legnagyobb gond csak az volt ezzel, hogy még a szüleimnek se nagyon tudtam segíteni a házi munkába. Arra voltam ítélve, hogy a hosszú napjaimat televízió nézésével, Myun sétáltatásával és hasonló egyszerű feladatokkal üssem el. Igazán nem is voltak feladatok ezek, csak sokszor a szüleim megkértek, hogy ne tegyek semmit - magyarán ne legyek útba takarítás közben-, így csináljam ezt és ezt.

  Így hát mindig engedelmeskedtem. Még ha untam is ezt a rutint. Már nagyon is.

Ezért volt jó, amikor Hyemi átjött. Akkor mesélt nekem olyan dolgokról, amiket nekem ki kellett hagynom. Ilyen volt az osztálykirándulás, az írásbelik, a szalagavató bál… Ugyanis ez mind a nyakukban volt. Mindebből kimaradtam. Jobban fájt volna egyébként, ha Hyemi nem újságol el róluk dolgokat, mert a szavain keresztül mindig úgy éreztem, hogy egy kicsit én is részese voltam az ott történteknek.

  Mindig nagyokat nevettünk, bár többnyire Hyemi beszélt, mert nekem mindig ugyanazzal telt a napom. Sose volt tartalmas és nem akartam olyanokkal untatni, hogy például mit ebédeltem. Pedig néha tényleg az ebéd volt a napom fénypontja.

  Szinte állandóan azzal fejezte be barátnőm a hosszas beszámolóit, hogy felajánlott valamilyen programot, amivel elüthetnénk egy kis időt. Ezek voltak azok, amiket rendszerességgel visszautasítottam. Persze egy idő után rájött Hyemi magától is, hogy nem kinti programokat kéne szerveznie, hanem olyat, amit bent is tudunk csinálni.

  Így kicsit visszaszálltunk a gyerekkorba és elkezdtünk társasozni. Természetesen olyan játékokkal, amikhez nem kellett szem. Ilyen például a ki nevet a végén. Hyemi mindig elmondta, hogy hányast dobtam és segített irányítani a kezemet, de lényegében én csináltam minden mást. Nem volt olyan izgalmas, de elmondhattam, hogy vakon is lehet társasozni.

 

  Pár év elteltével is ugyanolyan maradt a kapcsolatunk. Az egyetlen, ami megváltozott, az az volt, hogy Hyemi-n már ott volt az aranykarika, én pedig még azt se mondhattam el magamról, hogy csókolóztam már.

  Ha a barátnőm átjött, leggyakrabban a jövő évre tervezett esküvőről beszéltünk. Mindent segítettem neki kitalálni és még arra is felkért, hogy én legyek a nyoszolyólány. Azonnal igent mondtam, bár tudtam, hogy ez felelősséggel is jár. Nem voltam annyira biztos abban, hogy képes leszek ezeket a feladatokat elvégezni, de úgy voltam vele, hogy mindent a barátnőmért. Ha kéne, meghalnék érte. Ez volt hát a legkevesebb…

  Az elmúlt alkalommal mégsem az esküvő újabb fejleményeivel érkezett. Sokkal nyugodtabb és csendesebb volt Hyemi, ami nem volt tőle megszokott. Kicsit meg is ijedtem, hogy baj van.

- Valami történt? – kérdeztem aggódva.

- Nem – válaszolta. – Csak félek, hogy le fogod szedni a fejemet azért, amit tettem – mondta visszahúzódóan.

  Mibe sodort ez a lány? Szívverésem a duplájára nőtt, a torkomba akadt a lélegzetem. Csak rosszra tudtam gondolni.

- Ne haragudj, én tényleg csak jót akartam neked ezzel.

- De mi van? Nem értek egy szót sem az egészből – ráztam meg a fejemet.

- Na, jó. Kezdem az elejéről.

- Az jó lesz!

  Hyemi vett egy mély lélegzetet, majd belekezdett. – Tehát. Sonmi. Egyszerűen nem tudtam elnézni már azt, hogy évek óta itt sínylődsz ebben a házban és nincsenek barátaid rajtam kívül. Ami persze egyrészt megtisztelő, de másrészt kicsit aggasztó. Ezt remélem te is tudod.

  Bólintottam.

- Mindig hívtalak, hogy mozdulj ki velem, de sosem jöttél. Nem akartam rád erőltetni, de egy idő után kétségbe ejtett a tudat, hogy így soha nem fogsz találni magadnak senkit. Csak egy mód volt rá. Hát én megtettem – fogta vissza a levegőt Hyemi. Érezhetően megfeszült mondata végére.

- És? – sürgettem a folytatásra.

- Felregisztráltalak egy társkeresőre. Nyugi, tudom, hogy először furcsán hangzik, de nem adtam meg rólad semmilyen olyan személyes adatot, amit te nem raktál volna ki. Csak az alapokat. És képzeld. Írt egy srác, aki említette, hogy a haverja nagyon szívesen találkozna veled. Ő volt az egyetlen normális, nagyon kedves üzenetet írt. És volt egy információ a fiúról, amit nem árulok el neked, hadd legyen meglepetés, de engem felpezsdített. Kaptam róla képet is és irtó aranyos. Találkoznod kell vele Sonmi! Muszáj! Most vár a válaszomra. Jobban mondva a válaszodra. Mi legyen?

  Ledöbbentett. Nem is tudtam, mit mondhatnék. Először is, egy társkereső? Komolyan? Idáig fajultunk? Kicsit becsapottnak éreztem magamat, hogy a barátnőm a hátam mögött rendezkedett az életembe. Igaz, az enyhített egy kicsit rajta, hogy sikerült találnia nekem valakit… De mégis kit? Igazából nem tudtam mit reagáljak. Az idegesség azt parancsolta, hogy nemet mondjak. Azt is fogok. Megmakacsoltam magamat. Nem akartam vele találkozni.

- Nem – feleltem szigorúan. Erősnek akartam tűnni, hogy a barátnőmnek eszébe se jusson tovább firtatni a témát. Igaz, valahogy sejtettem, hogy ez nem lesz elég neki.

- De Sonmiiiii! Ez egy tök jó lehetőség! Aludj rá egyet, jó? Kérlek! Fontold meg. Megírom neki, hogy még egy napot szeretnél várni a döntéssel. Rendben? – hadarta izgatottan. Ezzel is csak rá akart beszélni az ő akaratára.

- Nem. Nem akarok vele találkozni!

- Somni, én ezt eddig tűrtem! Egészen idáig folyamatosan behódoltam a te akaratodnak, de most már nem! Elég lesz. Nem érzed, hogy én csak jót szeretnék neked? Itt heversz évek óta és nem teszel semmit! Pedig ne feledd, hogy mindig ott volt az alkalom! Én hetente felajánlottam neked… - mondta a lány heves vérmérséklettel. Hangjában csalódottságot véltem felfedezni.

  Mindketten sértettek voltunk. Ezen csak egy dolog segíthetett. Nem szerettem Hyemivel rosszba lenni, mert ő volt az egyetlen támaszom, akit nem szerettem volna elveszíteni. Ilyenkor mindig rezgett a léc a barátságunk alatt. Egyikünk mindig megérezte – legtöbbször Hyemi – és engedtünk a saját döntésünknek, hogy a másiké érvényesüljön. Sose volt kompromisszum.

  Fájt, amit hozzám vágott. Még akkor, hogy tudtam, mindenben igaza van. Ő persze nem tapasztalta, hogy mennyire is rossz vaknak lenni. Régen minden ilyen tervébe lazán belementem. Minden egyes programján részt vettem. Ez… ez a fogyatékosság pedig mindent tönkre vágott. Magamba fordultam, mert rettegtem a külvilágtól.

- Én most elmegyek. Holnap reggel visszajövök. Addigra legyen meg a végleges döntésed. Nem foglak nyaggatni vele, ezt megígérhetem. – A lány felállt a kanapéról, majd elindult. Elhaltak koppanó léptei, aztán csapódott az ajtó.

    Kora este hangos könyvet hallgattam. Egy újabb kellemes regényt használtam fel kikapcsolódásnak, amibe belemerültem. Ennek ellenére is frusztrált a döntés gondolata.

   Az óra éjfélt ütött. A pilláim akaratlanul is lecsukódtak. A fülemben lévő fülhallgatók kicsúsztak félig, mellém kerültek a párnára. Már nem volt erőm visszadugni őket. A félálom állapotába kerültem. Mégsem tudtam teljesen elmerülni az álmok tengerében. Az a fiú, az a randevú nyomasztóan kecsegtetett, de tartózkodtam tőle. Féltem, hogy nem tud arról, hogy vak vagyok, hogy ezt esetleg elfelejtette említeni neki Hyemi. A találkozáskor pedig csalódna és hátat fordítana nekem. Nem mellesleg soha nem voltam igazi randevún. Milyen kérdéseket kell feltenni ott? Mit lehet elárulni magamról? Rettegtem. Most mit válaszoljak reggel Hyeminek?

Csak a játékod rabszolgája voltam… De Isten megkegyelmez a vétkeseknek. Vagy mégsem?

  Törött tükör. Arcom eltorzult benne, az odaszáradt fehér vízcseppek mocskosították be, amelyek rávetültek a tükörbeli énemre. Jobban megnézve úgy festettem, mintha pikkelyes lennék. Hal lettem. Egy hal a tengerben. Kerekítettem az ajkaimon és utánozni kezdtem a vízi állat jellegzetes szájmozgását.

  Pulcsim ujját végighúztam a tükrön, teljesen elmaszatoltam rajta a cseppeket; már nem voltam hal. Abba is hagytam a gyerekes utánzást.

  Közelebb hajoltam a saját ábrázatomhoz. Csalódott voltam a láttán – még a sóhajom is felszakadozott. Megmarkoltam a koszos mosdón heverő borotvát, melynek pengéje már rozsdásodott, de a műveletnek teljesen megfelelt.

  Csemegebajszomat eltávolítottam vele, mert azt amúgy is utáltam. Sehol máshol nem nőtt az arcomon szőr, csak ezen az egy nyamvadt helyen. Undorító.

  Az utolsó húzás után belehajítottam az eszközt a kukába, majd a hamutartóban magányosan heverő, égő cigarettám felé nyúltam. Ajkamhoz emeltem és beszívtam a füstöt. Kellemesen langyos volt, végigcirógatott a garatomon, átjárta a tüdőmet, a teljes üregem megtelt az erős anyaggal.

 A cigaretta találkozása velem teljesen kifordított önmagamból. Kieresztettem ajkaim közül a füstöt, mely kacifántosan, gomolyogva hagyta el testemet és ölelte körül lényemet. Az agyam úgy elködösült, mint én magam a tükörben. Megszédültem, de közben azt éreztem, hogy boldog vagyok, és még többet akarok. Akarom a fájdalmat. Nincs kegyelem.

   A tükörben még ott voltam, de már nem én voltam. Az erek kitágultak a szememben, még a legapróbb hajszálerem is jól láthatóvá vált. Ilyenkor jobb esetben szemcseppel eltűntettem mindezt, de most hagytam, hogy a szemem fehérje olyan vörös legyen, mint tegnap az orromból eleredő vér.

  Beletúrtam összetapadt tincseimbe és hátrasimítottam, hogy ne lógjon a nyúzott arcomba. Látni akartam önmagam, hogy egy jót derülhessek rajta.

- Undorító patkány vagy! – Mutatóujjamat erősen nekiböktem a tükörnek, amiből kiesett egy újabb darab. – Te is szétesel mi? – pillantottam le a földre, ahol a kis darab csillogott. Arrébb rúgtam, be a sarokba, hogy ne is lássam.

  Belekortyoltam a sörbe, amit magammal hoztam a fürdőbe. Nem is tudom, hogy miért tettem. Egyik tettem se volt megindokolható az utóbbi egy évben. A leggyakrabban megmagyarázhatatlan gondolataim támadtak, amiket véghez is vittem, de a napjaim legnagyobb részét a lakásomban töltöttem. Nem voltak szemek, amik elől el kellett volna bújnom, ha valamit elrontok. Vagyis de, egy mindig volt, akivel a fürdőben futottam össze leggyakrabban. Bár néztem már farkasszemet vele a tűzhelyen is. Néha magamat láttam, máskor valaki mást. Nem ismertem őt, csak kicsit hasonlított rám. Fel mertem fedezni a vonásaimat abban az alakban, de nem tudtam, hogy hogyan jutott be hozzám rendszerességgel.

  Legtöbbször utánzott, de volt már olyan, hogy hosszasan beszélt hozzám úgy, hogy én nem járattam a pofámat.

   Újabb korty sört gurítottam le a torkomon. Üres gyomromba csordult az ital, egymagába lötyögött benne, kicsit csípett is, sőt, szar érzés volt, de nem akartam penészes kenyeret enni. A bolt meg messze volt.

  A cigit újra kellett gyújtanom, mert elfáradt és úgy döntött, hogy inkább nem ég tovább. Pedig ő etetett, ő volt az én étkem. Egyre erősebbé vált az aromája, ahogy közeledett a dekk felé a parázs, mely égette a dohányt és a benne elmorzsolt füvet.

- Már megint itt vagy? – sóhajtottam megfáradtan. A tükörben megjelent az ismeretlen. Nem mozdult, nem válaszolt. – Jól van, játszhatjuk ezt is – rántottam meg a vállamat úgy, mintha nem érdekelne, valójában fájt, hogy nem szólt hozzám. A porcicák közé dobtam a visszamaradt kis jointot, amire rátapostam cipőstül és eltiportam. Még el sem aludt teljesen, de már nyúltam a nadrágom zsebébe, hogy előkeressem a papírt, a buszbérletemet és a pakcsit.

- Miért teszed ezt? – súgta erőtlen hangja. Na, végre ki merte nyitni a száját…

- Mert jól esik? – kérdeztem vissza úgy, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. Hát persze, az is. Különben nem hívnák őket élvezeti szereknek. – Tönkre teszel, az a helyzet – pihegtem, miközben elkezdtem sodorni a következő adagot.

- Figyelj ide! – parancsolta szigorúan.

- Hagyjál. – Tudomást se vettem róla, mintha nem létezne. Annyira koncentráltam a precíz sodrásra, hogy fel sem tűnt mi történt a fürdőmben.

- Tedd le, Kidoh – fonódott egy kéz a csuklómra.

  Összerezzentem az érintéstől. Azonnal kirántottam a markából karomat. Ezzel persze tönkre tettem a jointomat. A dohány és a fű hópelyhekként hulltak a padlóra. Belekeveredett a töménytelen mennyiségű porcica, hamu, haj rengetegbe. Megsemmisülve figyeltem, ahogy egytől egyig a földön landolnak. Miután az utolsó is padlót ért, feltekintettem a bűnösre. Nem teljesen akartam hinni a szememnek, de a meglepődöttség helyett a düh ült ki az arcomra. Ez volt bennem az erősebb érzés. Az a fűmennyiség, ami már menthetetlen volt, pontosan 4000 Wonomba* fájt.

- Mit műveltél te fasz? Most nézd meg! – mutattam egyenest mindkét kezemmel a bűntény helyére. Megragadtam a srácot a nyakánál fogva és nekinyomtam teljes erőmből a falnak.

- Eressz el – kért meg teljes nyugalommal. A fuldoklás semmilyen módját nem láttam rajta, pedig ujjaim erősen markolták a puha nyakát ádámcsutkája alatt. Megijesztett. Hogy lehet immunis? Erre minden emberi lénynek ugyanúgy kéne reagálnia…

- Te ki vagy? Honnan jöttél? Hogy tudtál bejönni? – fakadtak ki belőlem a kérdések, melyeket nem értettem. Egyszeriben csak ennyi ugrott be, de lett volna még mit feltennem.

- Jin – nyújtotta felém pracliját.

  Elfogadtam. Megfogtam és megszorítottam kezét, és ő is így tett. Valami mégsem stimmelt. Bármennyire is volt emberi lény Jin - vagyis annak tűnt -, az érintése olyan lágy volt, mintha nem is létezne. Siklott a kezemben a tenyere, olyan volt, mint a víz, ha kezet mostam.

- Én Hyosang – mutatkoztam be.

- Tudom – biccentette előre fejét és egy laza mosolyt eresztett képére.

- Honnan jöttél? – ismételtem meg a kérdést.

- Ezt te is tudod.

  Teljesen összezavart. Nem is ismertem egészen idáig, csak néha láttam őt tükrön, vagy valami fényes tárgyon keresztül, de akkor is, egy kis részem úgy érezte, hogy ez csak az agyam szüleménye. Nem lehetett más. Most mégis más. Itt van, teljes nagyságban.

- Hogy jöttél be? – kérdeztem gyanakodva.

- Ezt is tudod.

- Nem, egyáltalán nem – ráztam meg a fejemet idegesen. – Honnan tudnám? Nem ismerlek!

- Most mutatkoztam be. Jin vagyok – ismételte meg robotszerűen.

- Jó, de nem úgy értem – legyintettem lemondóan. Zavart, hogy nem fogta fel elsőre mit akartam mondani. – Miért jöttél?

- Hogy elmondjam, nem jó irányba haladsz.

- Jó, ezt én is vágom – csattantam fel mérgemben. Nem szerettem, amikor szembesítettek azzal, amit magamtól is tudtam. Főleg ha olyat hánytorgattak fel, ami ellen nem tudtam semmit se tenni. – Nem tudok szabadulni tőlük – mondtam ki a valóságot, ami már nagyon nyomta a lelkemet. Soha, senkinek nem tudtam erről beszélni, mert nem volt senkim. Már annyira hiányzott – meg is látszik, elvégre is egy vad idegennek tettem meg a vallomásomat.

  Jin türelmesen bólintott. Folytatást várt. Én pedig megtörtem előtte. A szer elgyengített.

- Először magához láncolt, aztán teljesen lekötözött. Megadtam magamat a súlya alatt. Túl gyenge vagyok a fájdalomhoz. – Megremegett az ajkam. Nem voltam messze attól, hogy valódi könnyeket hullajtsak, de még időben elrejtettem az első feltörő cseppet. Elmorzsoltam ujjammal. Ezután több nem távozott könnycsatornámból.

- Segíthetek rajtad – mondta könnyed, kellemes hangján Jin. Ez valamelyest feloldotta bennem a görcsöt, amely az előbb majdnem sírva fakasztott.

  Most láttam csak igazán szépnek a fiút. Egészen angyalinak tűnt, szárnyak nélkül. Ajka feltűnően vaskos volt, alsó párnája rendkívül húsos. Szemei kedvesen mosolyogtak anélkül is, hogy vigyorgott volna. Mandulaformája közepén sötét, pirított mogyorószín volt szivárványhártyája. Haja selymesnek és puhának tűnt. Az ablakon beszűrődő napfény megcsillogtatta hajkoronáját kobakja tetején. Ruhája kifogástalan volt. Fekete öltönynadrágja élére volt vasalva, ebbe volt betűrve fehér ingje, mely makulátlanul ragyogott rajta. Illata kellemesen édeskés volt, mint a cukor.

- Hogyan? – törtem meg a csöndet, amelyben felmértem Jin kiváló lényét.

  A fiú nem válaszolt. Úgy tett, mintha észre se venné, amit mondtam.

Nem hétköznapi gondolatom támadt, amit szívem szerint elhessegettem volna, de úgy éreztem, hogy ez lesz a megoldás. Ezt kell tennem ahhoz, hogy meggyógyuljak.

  Közeledni kezdtem Jinhez. Ő is közeledett felém. Lassan, de csökkentek a centiméterek közöttünk. Egyre gátlástalanabbá váltam. Teljesen bizonyos voltam abban, hogy ez lesz az, ezt kell tennem.

  Ajka hozzáért az enyémhez. Azt hittem, hogy meleg lesz, de valójában hideg volt. Mégis rendkívüli érzés volt. Nagyon puha volt, ahogy azt reméltem is. Idővel fel is melegedett. Megnyaldostam alsó ajkát, majd kellően összecsíptem és meghúztam magam felé. Jin ennek hatására felsóhajtott.

  Nem akartam itt megállni. Jin sem ellenezte a dolgot, sőt, ő kezdeményezte a tapizást.

Mellkasára helyeztem tenyeremet. Próbáltam kitapintani szíve verését, de annyira nyugodt volt Jin, hogy nem éreztem.

  Ő a derekamra fonta jobb karját és simogatni kezdte csípőmet. Érintésétől végigfutott a hideg a gerincem mentén, olyan lágyan nyúlt hozzám.

  Nem tudtam rejtegetni a nadrágomban éledező tagomat. Látványosan dudorodott a fekete farmerem sliccénél a férfiasságom.

  Türelmetlen voltam. Ráhelyeztem tenyeremet Jin simogató kézfejére és lenyomtam erőszakosan a nadrágom tartalmára. Úgy simított végig rajta, mint még soha senki.

- Azt a kurva… – nyögtem bele a dohos levegőbe. Megkapaszkodtam a csapba is, hogyha elveszíteném az egyensúlyomat, legyen mibe megkapaszkodnom.

  Jin tovább kényeztetett. Kilazította egy könnyed mozdulattal a szíjamat, aztán a gombot kibújtatta lukjából. A cipzár szinte magától gördült le a menetén. A fiú megragadta bokszerem tartalmát az anyagon keresztül és fentről lefelé vezette. Jólesően belemarkolt a heréimbe, amin szintén végigvezette tenyerét.

  Megragadta a nadrágom korcát és letolta azt a bokszeremmel együtt. A merevségem legnagyobb hosszában szabadult ki a fogságából és meredt előre, Jin felé.

  A fiú leguggolt elém, nem is hezitált. Úgy tett, mintha ez lenne a leghétköznapibb tevékenysége. Még a ruháját se féltette, pedig az makulátlan volt, az én padlóm meg oly mocskos. Ő tényleg egy angyal.

  Megmarkolta a hímvesszőmet és szájába vette a makkomat. Nyelvével leejtett rajta egy kört, ezzel benedvesítve azt. Majd előre csúszott a tagomon, jóformán a teljes hosszom benne volt a szájába. Ez egy nőnek se sikerült még.

  Annyira jó érzés volt. Olyan kellemes volt Jin szájában, mint még egy pinában se. Elképesztően bánt a teljes nemi szervemmel.

  Miközben szája a hosszomon siklott, ujjaival a heréimet masszírozta. Lágyan összepréselte őket és morzsolgatta, de nem úgy, hogy az fájjon. Kellő képen bánt velük.

  Olyan ütemben pumpált rajtam, hogy követni se tudtam feje mozgását. A férfiasságom pulzált, hullámokban tört rám a kezdetleges magömlés, de éreztem, hogy már nincs messze a végleges orgazmus.

  Erősebben szorítottam a mosdókagylón, a fogaimat, a pilláimat mind össze kellett szorítanom hozzá. Az izmaim megfeszültek. Száraz torkomban elakadt egy nyögés, ami a végsőkig kitart majd.

- Áhhhh…. – engedtem fel az oroszlánszerű kiáltást. Ezzel együtt kilövellt belőlem a tejfehér ondó is.

  Káprázott a szemem. Alig tértem magamhoz. Még több percig csak álltam támaszkodva és vártam, hogy végre abbamaradjon a remegés és az extázis.

   Felpillantottam. A tükörben én voltam. Már amennyi látszott belőlem. Tiszta mocskos volt. Valami sikamlós, ragacsos anyag foltozta.

  Jin nem volt sehol. Hova tűnt?

Elment. Éreztem. Most már végleg. Rávezetett a megoldásra. Hát hogyisne! Mindvégig ott motoszkált bennem, hogy ezt kell tennem. Másképpen nem tudom feloldozni magamat a súly alól.

  Lehajoltam, hogy felvegyem azt a kis tükördarabot, amit nemrég még arrébb rúgtam.

- Köszönöm Jin – mosolyogtam a tükörbe. Ő is visszamosolygott rám. Bár már én voltam ott.

   Szabadjára engedtem a duzzadt könnycseppet, amely gyöngyként szaladt végig arcomon. Megvártam, míg az állam vonaláig leér és lecsöppen. Ez volt a jel. Így megtettem.

   Nem fájt. Lassú volt. Olyan lassú, mint a szívem a végén. Vert egyet, egy gyengét, majd korom fekete lett. Oly fekete, mint Hyosang.

Külső szemmel:

  Kidoh ott állt a tükör előtt. Magát bámulta. Erősen koncentrált. A halat utánozta.

Megtörölte a tükröt pulcsija ujjával.

Megborotválkozott.

Beleszívott a jointjába.

Hátra simította zsíros haját.

Elrúgta a tükördarabot.

Ivott a sörből.

Újra ivott.

Meggyújtotta elaludt jointját.

A tükörhöz beszélt.

  Megijedt tőle.

Vitatkozott vele.

Kérdéseket tett fel neki.

Bemutatkozott neki.

Vallomást tett.

Megcsókolta.

A tükörre támaszkodott.

Simogatni kezdte a saját derekát.

Megcirógatta dudorát.

Kiverte magának.

Újra a tükörbe nézett.

Felvette a tükördarabot.

Belevágta az ütőerébe.

Magyarázat, aki esetleg nem értette: Kidoh végig egyedül volt, saját magát látta a tükörben, csak a kábítószerezés és alkoholizmus miatt szkizofrén lett, így Jin volt az egyik énje, a jó, a másik pedig Hyosang. Igen, itt már biztosan összeraktátok, hogy Kidoh eredeti és teljes neve Jin Hyosang!

* 1000Ft körülbelül

   Süteményhegyek, saláták, töltött pulyka. Ismerős lehet sokak számára. Nagymamák, anyukák és barátnők sokasága készülődött a konyhába, hogy ezzel a fogással hálát nyújtsanak a családjuknak, barátaiknak. Én sem voltam kivétel ez alól.

   Az Amerikából eredő hagyomány szinte az egész világon elterjedt már, de senki nem csinálta olyan jól, mint a törzsgyökeres amcsik. Egyre komolyabban versengtek a szomszédok azért, hogy nekik legyen a legdíszesebb kertjük, házuk ezen a napon. Cilinderes pulykák és egyéb csicsás kis figurák sorakoztak a kertekben, elvétve pár kertitörp mellett, amik szintén az ősz színeibe burkolóztak. A nyáriakat ugyanis elbújtatták a fészerekbe.

   Ez volt az első alkalom, hogy elvállaltam a vacsora készítését. Eddig mindig vagy a nagyiékhoz mentünk, hogy jól megtömjük magunkat finomságokkal, vagy a barátom szüleihez, de idén úgy döntöttünk, hogy összehozzuk a két családot, ugyanis nagy bejelenteni valónk volt számukra. Két nappal ezelőtt Hyosang letérdelt előttem az Empire State Building tetején, a naplemente kellős közepén, amikor az ég rózsaszínbe és narancssárgába burkolózott. E két szín kavalkádja befestette az összes üveges épület falát is, csodaszép látványt nyújtva a nézelődőknek.

  Ennél szebb és romantikus pillanat nem is adódott volna a lánykérésre. Igaz, a turisták sokasága belerondított az összképbe, de lényegében is jól sült el, mivel hatalmas tapsviharba törtek ki, amikor Hyosang remegő ajkakkal feltette a nagy kérdést és én habozás nélkül rávágtam az igent.

  Nem is kell magyaráznom, hogy milyen boldogságban telt el ez a két nap. Ma kora reggel mégis idegesen keltem ki Hyosang karjainak fogságából, mert féltem, hogy a mai nap nem fog olyan gördülékenyen zajlani, mint azt terveztem.

  Míg a vőlegényem tovább lustálkodott a hálónkban én elmentem a közeli bevásárlóközpontba és megvettem mindazt, amire a mai fogások elkészítéséhez szükségem volt. Fogtam egy bevásárlókocsit és elindultam vele a sorok között. Szinte mindegyik részlegre be kellett térnem, de így is volt olyan, hogy megfeledkeztem valamiről, ezért át kellett szelnem széltében és hosszában is a boltot a megpakolt kocsival. Már maga a pulyka is hatalmas volt, több, mint tíz kilós, így a félig meg is telt a kosár. Ezt követte jó néhány karton üdítő, ilyen olyan húsok, körethez valók, saláta mixek, szószok. Mire a kasszához értem, a kocsiban már hegyekben álltak a termékek. Éreztem, hogy ezt a pénztárcám is megsínyli majd, már a pulyka önmaga is nagyon drága volt.

   - Háromszázhatvan dollár lesz – pillantott rám a kerek képű eladónő unottan. Az összeg hallatán majdnem beledőltem a bevásárlókocsiba, amibe éppen pakoltam be a futószalagról leérkező utolsó árudarabokat.

   Felé nyújtottam a kártyámat, amit hozzáérintett a terminálhoz és a pénz máris a market tulajdonába került. Az autó felé tartva nehéz sóhajokba törtem ki, amint belegondoltam, hogy ezt az összeget csak egy vacsoráért hagytam itt. Félelmetes, hogy ezek az ünnepek mire képesek. Teljesen elveszi az emberek fejét és olyan dolgokra kényszerítik őket, amit a valóságban nem tennének, de az ünnepi szellem teljesen beszívja a lényüket, szörnyeket csinál belőlük.

  Ma én is áldozatául estem ennek, pedig én nem voltam olyan típus, aki csak úgy bedőlt a reklámoknak és a marketing furmányainak. Mégis a minőségre hajtottam és olyan termékeket vásároltam, amiket általában nem, azt remélve, hogy így talán finomabb lesz a vacsorám, amit készítek, vagy megkönnyíti majd a helyzetem.

   Nem így lett.

   A vásárlás után már el se pakoltam, hanem egyből nekiálltam a készülődésnek. Elsőként a húsoknak álltam neki, mert tudtam, hogy annak kell a legtöbb idő. A köreteket és a salátákat frissen szerettem volna elkészíteni, így azokat későbbre hagytam. A pulykának is bőven elegendő volt három-négy óra, hogy átsüljön és szerettem volna még melegen feltálalni a fél nyolcra érkező vendégeknek.

  Hyosangnak még a reptérre is ki kellett mennie a szüleiért, akik egy közeli hotelben szállnak meg pár napra. Valójában nem csak azért izgultam, hogy jól szerepeljek a főzés terén, de az első találkozás a jövendőbeli anyóssal és apóssal frusztrálta csak igazán a lelkemet. Tudtak a létezésemről és Hyosang igyekezett csak jókat mesélni rólam nekik, de nem voltam biztos abban, hogy tetszeni fog nekik a hír, miszerint a koreai fiuk elvesz egy amerikai lányt, aki nem beszéli az anyanyelvüket, nem mellesleg csak egy éve vannak együtt. Hyosangnak ma nagy szerepe lesz az estén, hogy mindent tolmácsoljon a két család között.

 

  Edények és lábasok után kutattam, így bármennyire is próbáltam halk lenni, nehogy felébresszem az uramat, akkor sem sikerült megakadályoznom a fémes koppanásokat. Legnagyobb szerencsétlenségemben még el is ejtettem az egyik lábost, ami hatalmas csörömpölések közepette ért földet és gurult még tovább egy felet addig, míg megállította a saját füle. Összerezzentem a kellemetlen hang miatt és aggódtam, hogy ezzel végérvényesen is kikeltettem az ágyból Hyosangot. Nem akartam, hogy ez miatt morcos legyen.

  Léptek zajára lettem figyelmes, a meztelen talpak lusta huppogása ütötte meg a fülemet, mely egyre közelebbről érkezett.

   Az ajtófélfában megállt Hyosang, még mindig csak egy szál bokszerben feszített. Hatalmas ásítással üdvözölt, miközben tarkóját vakarászta és másik karjával az egekig nyújtózkodott – vagyis pontosabban csak az ajtókeret felső lécéig, amin megállapodott a keze és belé csimpaszkodva igyekezett kiropogtatni csontjait. Égimeszelő létére így még magasabbnak tűnt, szinte óriásként emelkedett az én kicsiny testem fölé. Tizenhat centi választott el minket egymástól, vagyis ennyivel voltam alacsonyabb nála.

- Jó reggelt! – üdvözöltem őt.

- Szia cica – ásította.

- Ne haragudj, hogy felkeltettelek. Végig csöndben próbáltam kivenni a lábost a szekrény leghátuljából, de béna voltam – sóhajtottam bűnbánóan.

- Semmi gond, amúgy is eleget aludtam – mosolygott kedvesen.

- Te mára mit tervezel? – kérdeztem kíváncsian. Elméletileg nem osztottam ki neki semmilyen feladatot azon kívül, hogy vezessen el a reptérre a szüleiért, de valóban elkélt volna segítség. Mind a konyhában, mind a lakás kitakarításában.

- Nem tudom, van egy projectem, amit be kéne fejeznem a napokban, azon kéne dolgoznom, de mostanában nincs meg az ihletem hozzá. – Hyosang viszonylag elismert rapperként dolgozott Koreába, amíg ott élt, de kilépett a csapatából. Akkor Kidoh néven volt ismert. Ezek után producerként és underground rapperként igyekezett elhelyezkedni a szakmába, de feladta ezt az álmát akkor, amikor találkozott velem. Nem szerettem volna, hogy teljesen kilépjen ebből a szakmából, mert volt hozzá tehetsége, ezért addig unszoltam őt, ameddig szövegíróként elhelyezkedett itt, Amerikába. Nemrég kezdte és nem túl nagy cégnél dolgozott, de bíztam benne, hogy egyszer majd valaki felfedezi őt és nem csak kezdő rappereknek fog dalszöveget gyártani, hanem olyan elismert hírességeknek, mint maga Tyga.

   Most is úgy voltam vele, hogy inkább hagytam, hadd írjon, mintsem átvegye a takarítás jogát tőlem.

- Jól van. Nem szeretnélek zavarni, úgyhogy megpróbálok csendben maradni – ígértem meg neki.

- Nem fogsz zavarni kicsim – pihegett egy apró csókot a homlokomra, majd kinyitotta az egyik felső szekrényt, hogy leemeljen magának egy bögrét. Elkészítette a kávéját és azzal távozott is a konyhából.

- Ne felejts el ma elmenni a szüleidért! Ha minden igaz, ötkor száll le a gépük! – kiáltottam utána.

- Ühm, oké – felelte úgy, mintha nyűg lenne a feladat számára.

  Megráztam a fejemet rosszallóan és visszatértem a teendőimhez. Krumplit, répát és hagymát pucoltam – az utóbbi könnyre is fakasztott, bármennyire is ellenkeztem.

  Sürögtem, forogtam a konyhában, ami egyre terhelőbb volt számomra. Hirtelen fáradtságot éreztem, a lábaim egy szék után kívánkoztak, de nem adtam meg nekik ezt a luxust. Szorított az idő. Még desszertet is kellett készítenem, ami két féle tortából állt. Egy répából és egy mézes mandulás kuglófból, amire cukormázat is szántam.

   Teltek a percek, az órák és egyre összeszedetlenebbé váltam. A víz, melyben a burgonyák főttek kifolyt a kondérból, a mártás az edény aljára odakozmált, a sütemény tésztája túl folyós lett, és amikor egy új csomag lisztet próbáltam kinyitni, hogy hozzáöntsek, a liszt porfelhőként távozott a papírzacskóból. Csatamezővé vált a teljes konyhám és én voltam az egyetlen harcos, aki fennmaradt a mezőn. Megviselt mindez, egyre nyűgösebbé váltam és elvesztettem a reményt, ami eddig tartotta bennem a lelket. Úgy éreztem, hogy nem fogok időben végezni, hogy az étel egy nagy rakás szar lesz, és úgy dobhatom ki, ahogy van. Legszívesebben csapot-papot otthagytam volna és kiszaladtam volna a világból.

  Miután levettem a tűzet a krumpli alatt, a mártást kiöntöttem és újra elkészítettem, a torta alapja pedig a hűtőben pihent és a csirkecombok is már a sütőben pirultak, végre volt egy kis időm, hogy leülhessek a konyhai kis kétszemélyes asztalunkhoz egy bögre kávéval.

  Tekintetemet nem vettem le a sütő ablakáról, mert féltem, hogy még a húst is elégetem. Végigsimítottam arcomon, ami tiszta liszt volt, majd a hajamba túrtam. Bár fel volt kötve lófarokba, a copfom teljesen szétcsúszott, a babahajaim pedig kiszabadultak a hajgumi fogságából és szanaszét álltak minden irányba. Kívülről is úgy festethettem, mint aki ádáz csatát vívott volna.

  Ebben a pár perc nyugalomban végre elcsendesedett körülöttem minden. Csak a sütő búgása volt az egyetlen zajforrás, de már ahhoz is annyira hozzászokott a fülem, hogy fel sem tűnt szinte. Egy ismeretlen neszre mégis felfigyeltem. Furcsa, emberi beszédet hallottam a nappaliból, ami ismeretlen volt számomra. Néha elhalkult, aztán újra belekezdett a beszédbe. Nem értettem, hogy mit magyaráz, de gyanúsan fenyegető hangon mondta a magáét.

  Az asztalra nyomtam a tenyeremet, hogy feltápászkodjak a székről és megnézzem, hogy mit csinál a jövendőbeli férjem.

  Ami a nappaliba fogadott, az teljességgel felnyomta bennem a pumpát.

- Nem azt mondtad, hogy dolgoznod kell? – tettem csípőre kezeimet. A tekintetem Hyosang és a televízió között cikázott.

- Nem jött az ihlet – rántotta meg a vállát nemes egyszerűséggel. Kinyomta a pause-t a játékról és folytatta az Xboxozást ott, ahol miattam abbahagyta.

- De Hyosang! Legalább jutott volna eszedbe akkor kijönni hozzám segíteni, vagy megérdeklődni, hogy nincs-e más dolog a lakásban. Magadtól is észrevehetted volna, hogy mekkora kupi van itthon! Most nézd meg az asztalt, tiszta por! És az ablakokat. Olyan mocskosak, hogy ki se látni rajtuk – böktem a felsorolt tárgyakra sorjában. Elöntött az ideg.

- Ahj, szívem. Nem lehetne ezt egy kicsivel később? Még be szeretném fejezni ezt a Mission-t! – nyavalyogta. A szemét el sem emelte a képernyőről, nagyon belevetette magát a játék által nyújtott élvezetekbe. Éppen egy fószerrel járkált és lövöldözött az utca kellős közepén.

- Jól van, tudod mit? Nem is kell a segítséged, de akkor ne várd el azt, hogy anyukádékra jó benyomást tegyek, mert ha meglátják ezt a felfordulást, egyből azt fogják hinni, hogy ez a lány rossz háztartásbeli! Márpedig ennyi teendő mellett nem lesz időm semmire. Amúgy is, mi ez a morbid játék? Fejezd már be! – kiáltottam a tespedő lényére. Még felöltözni se volt képes…

- Ez Grand Theft Auto 5, egy teljesen korrekt játék és megmondtam, hogy majd befejezem akkor, ha ezt a küldetést végigtoltam – magyarázta. Láthatóan úgy kellett visszafognia magát, hogy ne kiabáljon rám.

  Ez volt az első veszekedésünk azóta, hogy rajtunk volt a gyűrű – amit kivételesen levettem a sütés-főzés miatt.

  Megelégeltem a lustaságát, ezért odamentem a konnektorhoz és kihúztam a hosszabbítót, amibe minden elektromos készülék volt dugva a nappaliban. A tévé képe teljesen elsötétedett egy pillanat alatt.

   Hyosang eltátotta a száját. Nem vártam meg, míg elkezd velem kiabálni, hátat fordítottam neki és kimasíroztam a konyhába, ahonnan a jó illatok terjedtek. Az egész lakást belengte a sülő hús kellemes aromája.

  Még hallottam Hyosang hosszas koreai karattyolását, amit magának szánt, de biztos voltam benne, hogy káromkodások sorozatát kántálta el.

  Én is elsuttogtam magamban egy „Fuck”-ot, majd meggondolatlanul lehajítottam a kezemben lévő rongyot az asztalra, amit aztán fel is vettem, mert mással nem tudtam kivenni a combokat az izzó sütőből.

  Hatalmas gőz csapott ki belőle, amikor feltártam az ajtaját, egyenest az arcomba verte a forró levegőt. Letöröltem az izzadságcseppeket a homlokomról, majd megfogtam a ronggyal együtt a tepsit és kiemeltem azt a sercegő hússal együtt a főzőlapra.

  Elővettem a pulykát, hogy aztán annak is nekilássak, különben tényleg soha nem fog rendesen átsülni. Legalábbis addigra biztosan nem, mire megérkeznek a vendégek.

   Újra elvesztettem az uralmat és ezt leginkább a pulyka bánta. Komoly erőkkel kezdtem megtömni a szerencsétlen állatot, minden ingerületemet belevittem az érzésbe, szinte odaképzeltem Hyosang arcát a pulyka megcsonkított nyakára.

- Elnézést szeretnék kérni mindenért – karolt át szerényen a vőlegényem. Ennek ellenére sem gyengítettem a pulyka tömésének erején. Arcomon a durcás fintor sem változott meg. Ennyivel nem hatott meg.

  Hajamba fúrta arcát és gyengéd csókkal illette nyakamat. Ellenőrizte arcvonásaimat, amit továbbra is fenntartottam. Több percen keresztül némán figyelte azt, ahogyan durván nyomom a tölteléktől mocskos kezemet a pulyka tátongó lyukába.

  Hyosang közelebb nyomta a csípőjét az alfelemhez. Valami bizony éledezett odalent, de próbáltam nem tudomást szerezni róla. Újra megcsókolta vékony bőrömet az ütőeremnél. Tisztában volt azzal, hogy ott mennyire érzékeny vagyok, ezért gyakran nyomta oda puha ajkait, hogy felizgasson engem.

- Fejezd be – mondtam halkan, de annál határozottabban.

- Olyan erővel tömöd azt a pulykát. Én is szívesen megtömnélek így – suttogta erotikától fűtött hangon a hallójáratomba. Jólesően megborzongtatott leheletének csiklandós szele, és a perverz szavaiban megbújó vágy. Fáradt voltam, szorított az idő, de ennek már én sem voltam képes ellenállni.

   Megfordultam és hevesen rányomtam ajakaimat az ízes halmaira, aminek kávés aromája kellemesen átjárta ízlelőbimbóimat. Karjaimat átvetettem vállán, ügyelve arra, hogy a tölteléktől ragacsos kezem ne érjen hozzá a testéhez. Mindeközben Hyosang nyelvével szétnyitotta párnáimat és befurakodott az üregembe, hogy izmaink összeforrva izgassák egymást. Percekig csak álltunk és csókolóztunk, egyre vadabbul mozgatva ízlelő szerveinket. Sajnos én nem nyúlhattam hozzá, de Hyosang bátorkodva fogdosott ott, ahol ért. Egyszerűen imádta a fenekemet, ha tehette volna, egész életében csak azt szorongatta volna. Most sem volt máshogy, egyből megtalálta ülepemet és jó nagy erőt ráfejtve belemarkolt a testrészembe. Játszadozott a falat húsommal, megemelgette, néha körkörösen masszírozni kezdte.

  Édes csókunkba sóhajtottam, amit Hyosang egy éles hümmögéssel jutalmazott. Alsónadrágjának korcát hasamnak nyomta, hogy érezzem, mit művelek vele. Hasonlóan éreztem én is. Akartam őt, nagyon… De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy hamarosan el kell indulnia a családjáért és a pulyka még mindig nincs a sütőben. Még meg sincs töltve rendesen.

  Elszakadtam az ajkai fogságából, hogy figyelmeztessem mindezekre. – Hyosang, lassan el kéne indulnod…

- Még ráér. – Nem törődöm módon újra elindította oldalra döntött fejét felém, vészesen közeledve az arcomhoz. Meggátoltam abban, hogy megérintse számat, eltérítettem a mozdulatban.

- De ne mondd ezt. Öltözz fel és indulj! – parancsoltam rá. Nem érdekelte mit mondok neki, lefogott és visszaerőszakolta magát a szám üregébe.

- Mmm… Na! Nem teheted ezt a szüleiddel.

- Tudnak várni pár percet. Csak egy gyors menet. Mindjárt szétdurranok kicsim – tekintett le nadrágja tartalmára.

- Jó, legyen – egyeztem bele, mert nem láttam más módot arra, hogy lecsillapítsam vágyát. Valójában én is szerettem volna, nagyon, de nem volt alkalmas rá az idő.

  A hideg víz alá dugtam tenyereimet és jól beszappanoztam, hogy lemossam magamról a ragacsot. Hyosang még ekkor sem hagyott magamra, a derekamra fonta karjait és apró puszikkal jutalmazta vállamat.

   Miután befejeztem és megtöröltem kezeimet, megfordultam. Hyosang nem is hezitált, azonnal visszatapasztotta halmait a számra és gyengéd táncba hívta nyelvemet. Kezei felfedező módba kapcsoltak. Gerincem íves vonalán végigvezette ujjait, míg a másik kezével benyúlt rövidnadrágom alá, hogy érezze a bőrömet. Így szerette a legjobban fogdosni alfelemet.

 Mikor leért a csípőmre, megemelte a pólóm korcát és aláfúrta tenyerét. Felfelé araszolgatott és meg sem állt a melltartóm kapcsáig. Nem volt sosem ügyes a szétkapcsolásában, ezért segítségül hívta a másik kezét is, amit szintén végig vezetett azon az úton és megállapodott a csipkés anyagon.

   Óvatosan szétkapcsolta a fehérneműt, amely egyből elengedte a tartását és kebleim kiszabadultak merev börtönéből. Nem is várakozott tovább, megragadta alulról a felsőmet és kibújtatott belőle. Ezzel együtt a melltartómtól is megszabadult.

- Ne itt a konyhába. Tök nagy felfordulás van. És amúgy is, milyen az, ha ott csináljuk, ahol készítem az ételt a többiek számára.

- Nem érdekel.

   Határozottsága meggyőzött. Elvégre is volt még egy kis szabad hely a pulton...

Hyosang megemelt és habozás nélkül felhelyezett a pultra. Minden tiszta liszt volt, de a nemtörődömsége annyira rám ragadt, hogy már engem sem érdekelt igazán.

   Végre magasabb voltam nála és nem kellett úgy csókolnom, hogy annyira meg kellett volna döntenem a fejemet hátra.

   Kezét rátapasztotta keblemre és megnyugtató mozdulatokkal masszírozni kezdte meztelen nőiességemet. Sóhajaim egyre rendszeresebbé váltak és egyre hangosabban fejeztem ki azt, hogy mennyire jól esik a mozdulata.

   Odalent is megindult egy folyamat, amit vágyaim váltottak ki a nemi szervemből. Teljesen felfokozott állapotba került, mígnem eljutottunk odáig, hogy eláztatta a fehér neműmet és zsibbadni kezdtem.

- Siessünk – sürgettem őt. Már nem azért, mert időszűkében voltunk, hanem mert türelmetlenségem odáig fajult, hogy már nem bírtam tovább magamon uralkodni.

  Bólintott. Leszedte magáról a falat kis bokszert, ami eddig nem engedte, hogy teljesen elszabaduljon a férfiassága, de amint az anyag lesiklott róla, már nem kellett visszafognia magát. Teljes hosszában virított előttem a jól ismert hímtag. Elvigyorodtam a láttán, mert bár sokszor találkoztam vele, mindig sikerült kislányos zavarba hoznia.

  Én sem várattam tovább Hyosangot, letornáztam magamról a nadrágot a bugyimmal együtt, úgy, hogy egyik felemről a másikra dőltem. Így ülve is le tudtam szedni magamról a ruhákat. Hyosang megragadta és kibújtatta belőle lábaimat, majd megragadott a combjaimnál fogva és széttárta azokat. Ezzel feltárta félve őrzött rózsámat.

  Ujjaival benyúlt ajkaim közé és végigsiklott velük lentről fölfelé, egészen a szeméremdombomig. Beleremegtem az érzésbe. Annyira szerettem azt, ahogy bánt velem. Ahogy bánt a nőiességemmel. Vékony, csontos ujjaival megismételte többször is ezt a mozdulatot, míg ki nem hegyesedett a csiklómakkom. Ekkora már megfeszült a gerincem vonala és hangos sóhajokban törtem ki. Tüdőm alig bírta tartani a szapora iramot, a mellkasom hullámzott a belső szervem sebes diktálásától.

  Hyosang lehajolt és eltűntette tökéletes arcát a combjaim között. Csókot pihegett nagyajkaimra, tovább ingerelve vele nőiességem. Annyira akartam, hogy szavakba se tudtam önteni, hogy mennyire vágytam arra, hogy beleeressze nyelvét az ajkaim közé.

  Beletúrtam fényes, puha tincseibe és közelebb nyomtam magamhoz. Érezte, hogy ezzel azt akarom jelezni, amire a legjobban vágytam, ezért cselekedett. Érdes, meleg izma végigfutott síkos felületemen és körkörös mozdulattal irritálta csiklómakkomat. Kiszakadtak kiáltásaim, amiben többször elismételtem egy bizonyos obszcén szót és néha Kidoh-nak szólítottam őt, mert tudtam, hogy azt nagyon szereti hallani.

  Addig birizgálta makkomat, míg az már teljesen elzsibbadt az érintésétől és fel nem kiáltottam hangosan: - Úristen Kidoh, tömjél már meg!

  Egy széles vigyorral az ajkán tekintett fel lábaim közül. Még az állán is csorgott a nedvesség.

Nem lacafacázott, úgy éreztem, hogy nincs szükségem már további előjátékra, csak azt kívántam, hogy bennem legyen a kemény férfiassága.

   Hyosang teret hagyott nekem, hogy lecsússzak a pultról. Teljesen hozzáragadtam a fényes laphoz, így nehézkesen, de sikeres le tudtam kászálódni róla. Hátat fordítottam a vőlegényemnek és bepucsítottam előtte, a könyökeimmel pedig megtámasztottam magamat a pulton. Vártam, hogy elkezdje, de helyette hangos nevetésben tört ki.

- Mi az? – pillantottam át vállam fölött.

- Tiszta liszt a segged – kuncogta. – Na mindegy.

  Beterpesztett mögém és kemény makkjával megkereste a nyílásom kezdetét. Óvatosan diktálta belém merev tagját, annak figyelmében, hogy ezúttal ujjaival nem tágított a felületen. Hogy elterelje gondolataimat a lenti feszítő és fájó érzésekről, elkezdte paskolgatni a hátsómat, aminek csak az lett az eredménye, hogy a lisztet felverte róla. Porfelhőt képzett a fehér anyag, amit csak legyezgetések árán tudtam elkerülni a belégzés elől.

  Tomporomnak nyomódott Hyosang szeméremdombja. Tehát teljes hosszal bennem volt.

Óvatosan mozgolódni kezdett bennem, előre és hátra nyomta a hímtagját a hüvelynyílásomban. Még fájt, de már éreztem a jótékony hatását is. Jól irányzott lökésekkel elérte legérzékenyebb pontomat is, aminek hatására újabb káromkodások sorozata hagyta el mocskos számat.

- Jó helyen járok? – kérdezte lelkesen.

- De még mennyire jó helyen – nyögtem kellemesen. Fejemet ráhajtottam a hideg pultra, mert teljesen kipirultam és kimelegedtem, annak hűvössége pedig kicsit csillapított mindezeken.

  Hyosang a szavaim hallatán komolyra vette a dolgot és megsorozta G-pontomat, intenzív lökésekkel jutalmazta azt a területet. Éltető levegőért kellett kapkodnom, mert egyszerűen nem bírtam az iramot. Lüketettem. Úgy, mint még soha. És mindezek súlya alatt majd megrogytak a lábaim, melyek úgy remegtek, mint a kocsonya.

   De Hyosang nem adta fel. Ő is zihált, mégsem törődött a légszomjjal és azzal, hogy patakokban csorog le róla az izzadtság. Azt akarta, hogy nekem jó legyen. Túl jó is volt mindaz, amit értem tett.

- Tényleg… Ne haragudj… Amiért… Ilyen lusta… Paraszt… Köcsög… Voltam – mondta szakadozottan, minden egyes szó után levegőért kapkodva.

- Nem haragszom – magyaráztam éppen visszatartva egy sóhajt. Addig érleltem magamban, míg az kiáltássá nem fajult: - Azt a jó… Ahh…

   Görcsösen megszorítottam a pultnak a szélét és hagytam, hogy átjárjon a teljes élvezet. Hyosang is követte a példámat. Forró magja belém távozott el, Kidoh pedig az utolsó erejét összeszedve ágaskodott felettem, majd mikor teljesen megremegett, hátamra döntötte felső testét.

  Percekig nem mozdultunk, csak hangosan fújtattunk és vártuk, hogy véget érjen a mámor. Testünk egy ritmusban hullámzott, tüdőnk ugyanakkor eresztette ki magából az elhasznált levegőt és szívta magába az újat.

- Megmondtam, hogy olyan leszek, mint te azzal a pulykával – lihegte a lapockámra szavait.

  Fel kellett nevetnem ennek hallatán.

- Menned kéne – figyelmeztettem.

- Még várhatnak egy kicsit. Nincs is még négy óra.

- Kicsim, fél öt van – pillantottam a sütő digitális órájára. – Be kéne fejeznem a pulykát.

- Én már befejeztem – csipkelődött perverz módon.

- Na jó, ideje lesz elindulnod.

  Hyosang kiszállt belőlem és elment felöltözni. Én is összeszedtem a ruháimat, majd magamra húztam. Körbenéztem a konyhán. Rosszabbul festett, mint valaha. Most már minden csupa liszt volt, mindent ellepett a tejfehér por.

 - Vidd el őket várost nézni. Úgy fest, hogy kicsit több időre lesz szükségem – sóhajtottam megfáradtan, mikor Kidoh visszatért talpig tiszta ruhában. Édes, férfias illata megcsapta az orromat, ami azonnal odavonzott hozzá.

- Majd megoldom, ne aggódj. Te vagy a legjobb háziasszony, akit valaha ismertem. Biztosan nagyon finom lesz minden, főleg az a pulyka. Elvégre is megmutattam, hogy hogyan kell jól megtömni – kuncogott bele a fülembe.

- Te, szemét – csaptam kemény mellkasára.

- Na, tényleg elindulok – megcsörgette kezében kulcsait és egy puha csókot nyomott homlokomra.

  Az ajtófélfában járt, amikor visszafordult még egy szóra.

- Tudod kicsim, ez volt életem legszebb Hálaadása és bárhogy is fogad a családom - márpedig tudom, hogy nagyon oda lesznek érted -, én akkor sem fogom meggondolni magamat. Te leszel az én kis feleségem! – azzal behajtotta a bejárati ajtót, ami fémesen kattant a zárba érve. Nem hagyott maga mögött mást, csak egy koszos lakást, egy félig kész vacsorát és egy boldog, jövendőbeli feleséget, aki bizakodva tért vissza a hatalmas felfordulás kellős közepébe.